Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

184 Az országgyűlés képviselőházának esetleg visszaesik, visszasüllyed egy közönséges miniszteriális ügyosztály keretébe és az a tekin­tély, amelyet ma ott elértünk, esetleg többé már nem lesz a mi javunkra elkönyvelhető. Az orvosi, helyesebben a közegészségügyi ügyosztály, amint értesülök, a belügyminiszté­riumba kerül. Ezt örömmel üdvözlöm, miután a belügyminiszter úr személye teljes garanciát nyújt arra, hogy az orvosok ügyét megértőleg fogja kezelni, én azonban arra kérem a magas kormányt és a miniszter urat is, hogy ameny­nyiben ezt az ügyosztályt ott felállítja, lehető; leg a maga teljességében vigye át a népjóléti minisztériumból, tartsa meg a régi hivatalnoki személyzetet, hogy így azután az új miliőben az orvosok megint megtalálják és megkapják azt, amit kerestek ennek az ügyosztálynak ve­zetőjében, aki igazán jóakarójuk és jó pártfo­gójuk volt. Amikor ezt kérem, teszem némi szuppozi­cióval olyan értelemben, hogy hiszen a kormá­nyok változnak. Nem minden kormányban van olyan jólelkű és igazán atyai megértő jószívű, jóakarója az orvosoknak, mint amilyen van a miniszter úr személyében; esetleg másik kor­mány részéről nem értik meg orvosok kérését, nem értik meg a közegészségügynek ezt a ret­tentően fontos horderejét, talán az illető mi­niszter maga is kissé elfogult lesz. Ezért kér­ném a miniszterelnök urat, helyezze kilátásba, hogy amennyiben ez az ügyosztály odabenn talán nem tud kellően úgy elhelyezkedni, mint ahogyan mi szeretnénk, a jövőben, ha a budget megengedi, a nyugati államok mintá­jára esetleg egy külön egészségügyi miniszté­riumot fog felállíttatni. Ha végigtekintem a mi orvosi rendünket, be kell számolnom a mélyen t. Háznak egy igen szomorú jelenségről. A mi rendünk a le­hető legrosszabb helyzetben van, amit csak el lehet képzelni. Már legutóbbi felszólalásomkor is voltam bátor a Házban ezt említeni és már akkor a miniszter úr figyelmébe ajánlani, le­gyen olyan kegyes az orvosokkal kissé tö­rődni. Ö a legjobb indulattal fogadta ezt a ké­résemet és megígérte, hogy meg fog történni, ami csak megtörténhet. Ennek már közel fél­esztendeje. Ma az orvosi rend, sajnos, még na­gyobb nehézségekkel küzd, mint azelőtt. Ennek igaz, hogy részben magunk is okai vagyunk. Hiszen pl. az ügyvédi kart nem érte olyan vá­ratlanul az új alakulás, az új intézkedés, mint minket, mert az ügyvédi kar a kamarával ké­szen volt és felelt minden olyan kérdésre, ami neki nem volt posszibilis, mi azonban nem vol­tunk megszervezve, mert az orvosi kamara ab­szolúte hiányzik. Az orvosi kamara tervezete azonban fent van készen a minisztériumban és így remélem, hogy ez a komoly tervezet mó­dot fog nyújtani arra, hogy az orvosok a ka­marában egyesülve megtalálják az ő saját lét­érdekeikért való küzdelmük megfelelő zálogát. r Az orvosok helyzete különösen igen nehézzé vált akkor, amikor a világháború kitört. Az orvosok, akiknek szakmája ideálisan gyönyörű, szép szakma, amely szakmának célja az em­bereken segíteni, sorompóba állottak és a világháborúból kivették a részüket — ki ide­benn, ki odakinn a fronton — és nemcsak oda­kinn küzdöttek az ellenséggel, hanem idebent is, mert a városokban is hihetetlen járványok támadhattak volna. Ezek a veszélyek bacillu­sok alakjában éppen olyan fenyegetőek voltak, mintha odakinn telitalálat érte volna az or­vost. Számos orvos halt meg nemcsak a harc­téren, hanem a kórházakban is. Az orvosok küzdöttek és mindent megtettek, hogy a járvá­89. ülése 1932 május %3-án, hétfőn. nyokat megszüntessék. Ez sikerült is: a járvá­nyok az emberiség óriási nagy javára és nagy segítségére megszűntek. Mi történt a világháború után? A világ­háború után az orvosi rendet egy csapással egyszerre szocializálták. Tulajdonképpen ho­gyan történt ezl Egy szervezetlen tömeg állott itt, amely azután — akarva, nem akarva — kénytelen volt behódolni egyes irányelveknek. Miben állottak ezek az irányelvek 1 Tulajdon­képpen abban, hogy az egész orvostársadal­mat megfelelőképpen társadalmi asszekuráció keretében a pénztárakba beszocializálták, vagyis tulajdonképpen az orvosnak el kellett fogadnia, amit kapott; ha megkapta jó, ha nem, mehetett tovább. Ma azt mondhatom, hogy nagyon csekély százaléka az orvosoknak az, akiknek ebből némi haszna származott. Túlnyomó része az orvosoknak odakint van, túlnyomórészt nyomorognak az orvosok. De ne méltóztassék elfelejteni, hogy az orvos kezében óriási hatalom van. Az orvos az egészség őre: az állam egészségének az őre. Ha az orvosban meginog az etikai alap, meg­inog a becsület és tisztesség, amit neki követ­nie kell; a nyomor, a kényszerűség esetleg olyan tettekre viheti, amelyek nem egészen helyesek, amely talán — mondjuk — az állam népesedésének csökkentésére irányulnak. Ak­kor már nehéz lesz az orvosokat megfelelő helyes irányba terelni. Ma azonban még nem állunk itt. Ma az orvosoknak még legnagyobb része, mondhatnám a teljes orvosi kar, tuda­tában van annak, hogy nélkülözés, ame­lyet a gazdasági válság folytán neki végig kell szenvednie, mégis valami jót fog hozni. Ha azonban végignézzük, végigtekintjük azt, hogy tulajdonképpen milyen intézmények azok, amelyek az orvosok szabad praxisát tel­jesen megdöntötték, akkor figyelemmel kell lennünk azokra a társadalmi intézményekre, amelyek ma úgyszólván az egész társadalmat behálózták. Arról, hogy az illető igényjogo­sult-e, hogy a segélyt, az orvosi gyógyszert igénybeveheti-e, egy olyan alakulat dönt, amely alakulattal sem az orvos, sem a beteg, sem pedig a munkaadó nincs megelégedve, amennyiben azok a hihetetlen nagy összegek, amelyek oda befolynak, nem értékesíttetnek csupán az orvosok és az igényjogosultak ja­vára. így az orvosok bizonyos kényszerhelyzet előtt állottak, amikor ők a szabad orvos­választás programmját tűzték ki maguk elé. A szabad orvosválasztás azonban tulajdon­képpen nem a végcél és nem is lehet egyedül a helyes, mert a szabad orvosválasztás csak azokat érdekli, akik már ezekben az intézmé­nyekben bent vannak. A kint levő orvosokra nézve, akik nincsenek megfelelő intézmé­nyekhez kötve, életkérdés az, hogy számunkra megfelelő orvosi praxis biztosíttassák. En az orvosi praxis rekreálását, helyrehozását nem is tudom máskép elképzelni, mint úgy, ha bi­zonyos cenzus alapján állapíttassák meg, hogy milyen jövedelemig tartozhatik valaki ilyen kötelékbe. En 2400 pengőben állapítanám meg azt az évi cenzust, ameddig valaki a megfelelő intézményeknél ingyen orvosi ellátásban és ingyen gyógyszerben részesülhet. Így, azt hi­szem, megint helyreállíthatjuk azt a régi egyensúlyt, amely kívánatos ahhoz, hogy or­vosi rendünk az ő megfelelő méltóságában to­vábbra is létezhessék, megadatván neki a meg­felelő anyagiak, amelyek nélkül nem lehet el­képzelni az orvosi pálya szabadságát és exisz-

Next

/
Thumbnails
Contents