Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.

Ülésnapok - 1931-89

Az országgyűlés képviselőházának 89. törvényhozás nemcsak eltűrt, hanem szentesített is.» Ebből a horizontból indul ki a körlevél és foglalkozik a szociális problémának leglényegesebb kérdéseivel, tehát elsősorban a gyökérkérdéssel, a tulajdonjog kérdésével. Mit mond ez az egy évvel ezelőtt megjelent enciklika? Megállapítja a tulajdonjog kettős jellegiét, egyéni és társadalmi vonatkozását. Ez több, mint amennyit a moralisták általában mint kötelességet írnak elő a gazdagoknak. Itt a magántulaj don jog fogalmának kettőssége van kifejezve, vagyis az egyéni és a szociális jellege. Azért tiltakozik az egyház az ellen is, hogy a tulajdonjognak pogány fogalmát és fogalmazását — tudniillik a római jogot érti ezen, azt, hogy «jus uti et abuti» — elfogadta volna és azt követeli, hogy a Teremtő által az egész emberiségnek szánt földi javak a magántulajdon intézményének segítségével céljuknak megfelelően osztassanak meg. Ezért nagyon megdicséri azokat a katholikus írókat, keresztény moralistákat és jogászokat, akik keresik azokat a határokat, amelyek a tulajdonjognak, valamint a tulajdon jog használatának mérvei. Ennek szabályozása — nyiltan elismeri — az államoknak dolga, de kötelességükké teszi az államoknak, vagyis a szabályozóknak, hogy azután úgy legyen ez szabályozva, hogy ne legyen az állapot tűrhetetlen, amely tulajdonképpen a saját sírját fogja ásni akkor annak a társadalomnak, amely a magántulajdon jogán van felépítve. (Propper Sándor: A konzekvenciát kellene levonni! — Homonnay Tivadar: Nem mi vagyunk hatalmon!) Az enciküka például egyik pontjában így szól (olvassa): «Oda kell hatni, hogy a teremtett javak elosztása a közjó iés a szociális; igazságosság kívánalmaival összhangba hozassék, ímert ma a kevésszámú túlgazdag. és a vagyontalanok beláthatatlan tömegei közt fennforgó ellentét megzavarta, amit minden jóérzésű ember elismer». Azután (olvassa): «Azért legalább ezentúl minden erőfeszítéssiel oda kell hatni, hogy a termelt javak csak méltányosan halmozódjanak a birtokosoknál, ellenben bőségesen jussanak a munkásoknak is». És hogy ez -milyen sürgős, arra is felhívja a figyelmet, amikor azt mondja (olvassa): «Ha férfiasan és haladéktalanul nem vállaljuk a végrehajtást, ne áltassuk magunkat, hogy a közrend, az emberi társadalom békéje és nyugalma a felforgató hatalmak ellen megvédhető». Sőt a tulajdonjognak, a közjónak e felfogásából következik az, hogy az egyház elment odáig, — ami szokatlannak fog talán látszani egyesek előtt — hogy bizonyos javaknak, amelyek inkább csak a közjót szolgálják, közjavakká való deklarálását is helyesli, amikor azt mondja (olvassa): «Hiszen bizonyos fajta javaknak a közösség számára fenntartását teljes joggal lehet követelni, mert a velük járó túlságos hatalmat a közjónak veszedelme nélkül nem szabad magánosoknak átengedni. Ilyen indokolt törekvések és követelések már nem állanak ellentétben a keresztény felfogással és annál kevésbbé kizárólagosan szocialista sajátosságok.» Ezzel a néhány idézettel rámutattam arra, hogy egy ilyen kardinális kérdésben az egyháznak milyen a felfogása. Nagyon sajnálom, hogy nincs több időm, hogy ezt. részletesebben fejtegethetném, de még tartozom valami válasszal is. (Propper Sándor: Megszavazták a rossz házszabályokat!) Azért a munka gyorsaságára is szükség van, s az én bölcseségem nem fogja a világot megváltani, még ha el is tudnám mondani. ülése ÎÙÊÊ május Èê-àn, hètfon. 17Ô A másik dolog az, amit a tőké és a munka viszonyáról állapít meg az enciklika. A töke elhatalmasodásáról vannak itt valóban klaszszikus mondatok, de nem olvashatom fel, mert kifogyok az időből. Csak arra utalok, hogy a szentszék meglátta azt a nagy gazdasági hatalmat, amely részben a kartellekben, részben más egy kézben összpontosított gazdasági hatalomban rejlik és ezeket mondja (olvassa): «Leginkább szembetűnő jelensége a mi korunknak, hogy nem csupán a vagyon, hanem felel; metes gazdasági hatalom, valóságos zsarnoki hatalom halmozódik fel egyeseknél, akik több; nyire nem is tulajdonosai, hanem csak Kezelői és forgatói a rájuk bízott vagyonnak, amely felett szinte korlátlan hatalommal rendelkeznek.» Tudjuk mire vonatkozik ez (olvassa): «Különösen azoknak kezében van szörnyű luv talom, akik, mint a pénztőke urai és Kezelői korlátlanul határoznak a hitel felőL és a^t tetszésük szerint osztják fel. A hitellel a gazdasági test vérkeringése felett uralkodnak, a termelés életelemét tartják kezükben, úgyihogy ellenük senki még lélegzeni sem tud.» Azt gondolom, hogy szociáldemokrata képviselőtársaim sem kívánnák szigorúbb megállapítást és amikor az egyház azt mondja, hogy a szabad verseny elve már nem lehet szabályozója a gazdasági életnek és a termelésnek, akkor azt hiszem, elég modern. Ebben odáig megy az enciklika, — nem olvashatom fel, nincs időm — hogy azt mondja: sem a piac, sem a szabadverseny nem lehet korlátozója és nem lehet kiküszöbölő je azoknak a hibáknak, amelyek a rendszerben mutatkoznak. r A nélkül mondja ezt az egyház, hogy magát a munkán és a tőkén alapuló gazdasági rendszert elintézné. Nem! Csak rendezni akarja. Azt akarja, hogy ez a kettő ne mint ellenség álljon szemben egymással, mert például van egy klasszikus helye az enciklikának arról a harctérről, amely ma a munkással szemben a társadalomban mutatkozik, mikor azt mondja (olvassa): «A mostani viszonyok között a munkaerő kereslete és kínálata a munkapiacon az embereket két osztályra, két harcos táborra osztja. A pártok viszálykodása a munkapiacot harctérré változtatta, amelyen két párt heves küzdelemmel viselkedik egymással. Mindenki érzi, hogy sürgősen segíteni kell, mert ez az állapot az emberi társadalom legszörnyűbb veszedelme.» Az enciklika az orvos szert is megadja a társadalom számára, megírta receptet, amikor egy új társadalmi rend kialakulásáról és nyiltan a proletárság megváltásáról beszél. Mit ért az új társadalmi rend alatt? Azt, hogy az egyforma foglalkozású emberek, az egy gazdasági területen működő emberek — legyenek azok munkaadók vagy munkavállalók — ne ellenségként álljanak szemben egymással, hanem létesüljenek azok a rendi testületek ugyanazon szakmákban, amelyekben a munkaadó és munkás-szervezeti képviselők együtt vesznek részt anélkül, hogy megszűnnének az ő külön szervezeteik. (Esztergályos János: Igen, de az erős csukának az a szokása, hogy megeszi a gyönge pontyokat!) Az enciklikában az új társadalmi rend gondolata tehát arra az egységre van felépítve, amelyet már aquinói Szent Tamás hirdetett: a rendegység a jólrendezett sokaságban. T. Ház! Ez út, amelyet a harcok helyett az enciklika kijelöl. És még egyet. Amikor a legtárgyüagosabban elismeri az enciklika, hogy tagadhatatlan, hogy a szocia-