Képviselőházi napló, 1931. VIII. kötet • 1932. május 18. - 1932. június 01.
Ülésnapok - 1931-89
Az országgyűlés képviselőházának 8 résziben a munkanélküliség következtében áll elő a csökkenés, részben ha munkahelyet változhat az illető, akkor kerül alacsonyabb fizetési helyre, ahol természetesen alacsonyabb osztályba jelentik be, vagy pedig a heti 2—3 szünnap következtében a heti keresete olyan alacsony, hogy ezáltal alacsonyabb fizetési osztályba kerül. Ezt bizonyítja az, hogy amíg 1929-ben az intézetnek 53 millió volt a bevétele, illetve előírt járuléka, ez 1930-ban 461 millió volt, 1931-ben 431 millió és 1932-re már csak 35 milliót irányoz elő az intézet járulékbevételként. 50-3 millió pengő bevételről tehát három év alatt leesett a járulékbevétel 35 millió pengőre. Ebből a járulékcsökkenésből tűnik ki az a válság, amely az intézetnél van és amelynek tendenciája az, hogy a szolgáltatmányokat kell csökkenteni, mindig azt kell lenyirbálni, amit a betegnek nyújtanak. Azok, akik ezt hangoztatják, mindig elfelejtik, hogy ezt az intézetet nem azért létesítették, hogy^ 3987 alkalmazottnak adjon kereseti lehetőséget, hanem azért létesítették, hogy a beteg munkásoknak adjon gyógykezelést és támogatást. Itt mindig hivatkoznak egy álszociális felfogásra. Azt mondják: nem lehet kenyértelenné tenni embereket. Én teljesen megértem, hogy van ilyen felfogás, de nagyon ajánlom, méltóztassék ezt a felfogást máshol érvényesíteni, az ipari kapitalizmus felé vagy az állam más intézményeinél. Ha azonban választanom kell, hogy kivel szemben kövessek el szociális igazságtalanságot: a beteggel^ a gyógykezelésre szorulóval szemben-e, attól vonjam-e el azt, amire neki szüksége van azért, hogy gyógyítsa magát, hogy ápolhassa magát, vagy pedig az egészséges tisztviselők fölös számát bocsássam-e el: bármennyire fájdalmas is, azt kell mondanom, hogy ezeket kell elbocsátani, mert szerintem nincs ebben az esetben választás, nincs más megoldás. Helyesebben volna egy más megoldás is, az, hogy az állam vállalja azt a deficitet, amely itt keletkezik; az volna a megoldás, hogy az állam vállalja ezt mint állami hozzájárulást. Nem is vállalna valami nagy terhet, ha összehasonlítjuk ezt az összeget a külföldi ilyen terhekkel. Hol maradna az államnak ez a tehervállalása a németországi négymilliárdos munkanélkülisegély mögött! (Szűcs István: Négy milliárd?) Nem mondom, hogy négy milliárdot vállaljon; méltóztassék ezt átszámítani a lakosság arányában; én annak az összegnek, amely így eredményül adódnék, negyedrészét is elfogadnám, körülbelül az is elegendő volna ennek a költségnek a fedezésére. Ne méltóztassék tehát mindjárt azt mondani, hogy négy milliárdról beszélek; hiszen teljesen tisztában vagyok azzal, hogy a magyar állam egész költségvetése meg sem közelíti ezt, illetőleg ez ötszörösen túlhaladja a magyar állam költségvetését. Nem erről van tehát szó, hanem arról, hogy az intézethez tömegével neveztek ki olyan tisztviselőket, akikre nincs szükség, úgyhogy azt hiszem, ha a dunai államok konföderációja egyszer megalakulna, akkor is elegendő volna ez a tisztviselői szám. Azok vállalják ezért a felelősséget, akik minden rendszer és meggondolás nélkül boldogot-boldogtalant kineveztek oda annakidején, amire pedig nem volt semmi szükség. Itt azután nem lehet mentesíteni a kormányt sem, mert a kormány egyik államtitkára kapott ezen az alkalmon, hogy az Oti.-nál el lehetett helyezni embereket és a biztosítottak terhére az állami szolgálatból egy előkelő KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ VIH, 9. ülése 1932 május 23-án, hétfőn. 175 gesztussal 400 embert tolt oda át, akik vagy rendőrkapitányok, vagy szolgabírák, vagy végrehajtók voltak, vagy — mit tudom én — ehhez hasonlók, akik soha életükben nem foglalkoztak szociálpolitikával, akik azt sem tudták, mi az a munkásbiztosítás, akik bejöttek és lődörögtek az intézetben hónapokon keresztül és a napidíjasoktól vettek leckét, hogy tulajdonképpen mit kell nekik csinálniok. Nem méltóztatik gondolni, mennyire destruálja az intézet belső szellemét az, ha a kistisztviselők azt látják, hogy oda kineveznek egy tisztviselőt a IV. vagy V. fizetési osztályba, aki még csak azt sem tudja, hogy mi az a szociális biztosítás, akinek erről fogalma sincs és a 80 pengőért ott dolgozó napidíjasnak. aki évek óta áll az intézet szolgálatában, kell kioktatni az aligazgatót vagy igazgatót arra. hogy vala mely aktát hogyan kell elintézni. Ez teljesen képtelen állapot. Amikor azt mondják, hogy mi a tisztviselők ellen vagyunk, ez a leghamisabb és a legyalótlanabb beállítás. Mi éppen ellenkezőleg, a tisztviselők érdekében követeljük, hogy szabadítsák meg az intézetet a felesleges ballaszttól és tegyék lehetővé, hogy az ott lévő értékes és használható tisztviselők, akik ismerik az intézet ügyvitelét, ismerik a törvényeket, végre előre tudjanak menni egy osztállyal, vagy valamiféle jövőt lássanak az intézetnél. Az intézetnek ma százával vannak napidíjasai, olyanok, akik felelősségteljes munkát végeznek és intéznek. Nem tudnak előremenni, mert a pénzügyből át kellett helyezni egypár miniszteri tanácsost, akik ott igazgatói és egyéb tisztségeket töltenek be és így a napidíjasoknak nincs kilátásuk arra, hogy előre tudjanak menni. Miért kell ennek az állapotnak így maradnia 1 ? Ëppen a napokban az intézetnek egyik legtehetségesebb tisztviselője, — felesleges, hogy a nevét megemlítsem — aki külföldi egyetemeken szerzett doktorátust, angolul, franciául és németül beszél, akinek nagy öszszeköttetései vannak és akit külföldön bizonyára felkarolnának és támogatnának abban, hogy valamelyes vezető pozíciót töltsön be, azt mondta: kérem, nem látom itt a jövőmet biztosítva, miért töltsek el itt még 3—4—5 évet minimális fizetéssel? Ha nem tudom, hogy valamiképpen is előre tudok-e menni, inkább önként lemondok az állásomról. Nem méltóztatnak gondolni, hogy abban a pillanatban, amikor a gazdasági válságban csak egy kis minimális javulás áll be, akkor ezeknek a tisztviselőknek nagy része, legalább is az a része, amely több képességet érez magában annál, hogy megtudja szorozni, hogy hat napra mennyi táppénz jár, ott fogja hagyni az intézetet, mert nem hajlandó havonta 80—90 pengőért dolgozni, hanem el fog helyezkedni magánvállalkozásban, a magániparban vagy más foglalkozási ágban, ahol megélhetését mégis csak jobban és könnyebben^ találja meg? Ezt a problémát meg kell oldani éppen a tisztviselők érdekében. Es azután az, amit az állam . csinál, azzal rádupláz mindenre. Áthelyez százával oda nem szükséges számú tisztviselőt; áthelyez olyanokat^ akiknek 20—22 évi szolgálati idejük volt az államnál; áthelyezi ezeket azzal, hogy az intézet tartozik ezeknek a nyugdíj terheit átvállalni, mert most, amikor egyiknél-másiknál leépítésre kerül a sor, azt mondja az állam » nagy kegyesen, hogy a nyugdíjterheket, pedig 24
