Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.
Ülésnapok - 1931-80
Az országgyűlés képviselőházának 80 inflációt? Ez a kettős politika nagyon meg fogja bosszulni magát. Ezzel kapcsolatban eszembe jut nekem a háborúból egy szomorú jelenség. Amikor a közlegény, a baka, még megkapta az ő 30—35 deka húsadagját, akkor nem járt oda settenkedni a tisztikonyha melle, hogy vájjon mit esznek a tisztek. Amikor azonban a porciók kisebbek lettek és már hústalan napok is voltak, akkor bizony be-bekandikált abba a másik konyhába. A magyar köztisztviselő, a nyomorban lévő magyar kisgazda, kisiparos, kiskereskedő ma szintén be-bekukucskál a nagybankok s a kartellek párnázott igazgatói szobáiba. (Ügy van! Ügy van! half elől.) ïîs mit kell látnia 1 ? Azt, hogy ott nemcsak hogy lejjebb nem szállították a húsadagokat, hanem sokszor zsírosabb falatok jutnak ott ma, mint jutottak a boldogabb időkben. (Gr. Hunyady Ferenc: Ügy van!) Meggyőződéssel állíthatom azt, hogy efc a válság, ez a gazdasági krizis elsősorban a kisembert sújtja. Mert ha kezembe veszem a Statisztikai Közlemények 1932. januári számát, ott azt látom, hogy Konkoly-Thege Gyula, az Omge. főtitkára, pregnáns számokkal igazolja azt, hogy amíg az ezer holdon felüli nagybirtok egy holdjára eső teher 69.40 pengő volt, addig az 50 holdnál kisebb birtok egy holdjára eső teher 178.30 pengő. Ez annyit jelent, hogy a kisbirtok két és félszer súlyosabban van megterhelve, mint a nagybirtok. Igen t. Ház! Nagy megértéssel veszi csoportunk a kormánynak azt az elhatározott szándékát, amely a költségvetésben is megmutatkozik, hogy a mezőgazdaságon könnyíteni akar olyan formában, hogy a földadót elengedi és ezzel, őszintén megmondjuk, tényleg elsősorban a kisemberen fog segíteni. Amikor azonban a közvetett adók, elsősorban a fogyasztási adók, még mindig olyan magasak, hogy azt a kisember nem tudja elviselni, — mert hiszen mennél kisebb emberről van szó, annál több a család, annál több az éhes száj, és annál sokszorosabban behozzák itt azt, amit a földadónál elengednek —, a most behozandó lisztforgalmi váltság szintén antiszociálisnak mondható, mert hiszen a városi kisemberrel, kisexisztenciával akarják megfizettetni azt, amit a másik oldalon a kisgazdánál elengednek. Pedig azt hiszem, hogy a falusi kisgazda nem kívánja azt, hogy a városi kisembertől elvont anyagi javakkal fizessék meg azt, amit ő kap. A munkásság, úgy a földmunkásság, mint az ipari munkásság, szintén, a legsúlyosabb helyzetben van és itt a költségvetésben egyik tételnél sem látjuk, hogy ezekről az állam gondoskodnék. Magyarországon az ipari munkásság is tulajdonképpen a földtől függ. Ha jól megy a mezőgazdaságnak, jól megy az iparnak és az ipari munkásnak is. A mezőgazdasági munkásságnál 1,500.000 emberre lehet tenni azok számát, akik két kezük munkájával a földből élnek, mert ha annak a kisembernek van is egv kisbirtoka, nem tud megélni annak jövedelméből és kénytelen mezőgazdasági napszámba menni, hogy így munkát és kenyeret kapjon. A múlt héten nagyon érdekes vitában volt alkalmam résztvenni. A mezőgazdasági munkásság* kérdéséről volt szó és nagyon józan gon^ dolkozású és abszolúte objektíven gondolkodó emberek állapították meg, hogy ha ezen az osztályon sürgősen munkákkal segítés nem történik, akkor itt a legnagyobb bajokra lehet elkészülni. A mezőgazdasági munkásság kérdéülése 1932 május 7-én, szombaton. 89 sével foglalkozó szövetkezetek vezetője elmondotta ott nekünk, hogy egy alkalommal, amikor lent járt ezen a vidéken, éppen Szentes és Csongrád vidékén, nagy csoportosulást látott a mezőn. Kiment az emberekhez és megkérdezte tőlük, mit csinálnak, repülőgépet vártak Oroszország felől. Bocsánatot kérek, oda kell kiáltani: ne repülőgépet várjanak Oroszország felől, hanem, igenis, segítő kezet a magyar állam részéről. Elsősorban munkával, olyan munkával siessünk segítségükre, amely nem inségmunka jellegével bír, amely nem ingyen levessel és ingyen kenyérrel akarja ezt a problémát megoldani, hanem intézményesen. Méltóztassanak megengedni, hogy ezzel a kérdéssel még néhány szóban foglalkozzam, mert itt van a kezem között két fiatalembernek, egy fiatal közgazdásznak és egy fiatal mérnöknek az elaborátuma, amely a mezőgazdasági munkásság kérdésének intézményes megoldását van hivatva előmozdítani. Ez a két fiatalember abból a generációból való, amely 120 pengő havi fizetés mellett komoly problémákon lelkiismeretesen töri a fejét, amelyiknek minden ambíciója, minden buzgalma oda irányul, hogy saját fajtáján, saját népén segítsen. Lehet, hogy ezt talán kissé regényes formában teszi, hiszen ez a fiatalságnak talán — liogy úgy mondjam — attribútuma, amint az igen t. volt miniszterelnök úr mondotta, aki üstökösökhöz hasonlította a fiatalságot, amelyek lehet hogy talán erősebben röppennek ki és talán a fiatalság nem is látja még olyan tisztán a végeélt, de megérzi, hogy mit kell cselekednie. Itt olyan tervet vett fel, amely az államháztartáson kívül, tehát annak megterhelése nélkül olyan közmunkákat indíthatna meg, amelyek éveken át tudnák foglalkoztatni elsősorban a földmunkásságot, tehát a kubikos munkásságot, az ország legkitűnőbb és legkiválóbb munkásanyagát, amely ma pipával a szájában ott áll Szentes és Csongrád utcáin és nagyon-nagyon szomorú gondolatokat forgat a fejében. (Ügy van! balfelől.) Itt arról van szó, hogy ma, amikor gazdasági szempontból talán a legsúlyosabb helyzetben vagyunk, amikor talán a kibontakozás lehetőségei nagyon messze vannak, mégis el kell indulnunk. Ezek az emberek, akik a nénből származnak, akik ismerik a saját fajtájukat, hogy így fejezzem ki magamat, megkontrázzák ezt a pesszimizmust és az optimizmus zászlaját bontják ki ebben az elaborátumban. Arról van szó, hogy meg kell alkotni most a Duna-Tisza csatornát. Sokan talán mosolyogni fognak, pedig én meg is mondom, hogy ma erre meg is volna a lehetőség. Honnan? Itt vannak az úgynevezett transzferpénzek, amelyekről már olyan sok szóbeszéd volt ebben a házban. Egyik képviselőtársam meg is kérdezte, vájjon hol vannak ezek a pénzek. Én nem kérdezem, mert meg vagyok arról győződve, hogy jó helyen vannak. (Egy hang balfelől: Meddig?) Azt hiszem azonban, én sem tartom magam közgazdasági szakértőnek, talán paraszti logikával is rá lehetne jönni arra, hogy há én azt mondanám a külföldi hitelezőnek: nézd. te most ezt a pénzt nem tudod innen értékesíteni, nem is tudod innen kivenni, annak hasznát odakint nem veszed, csinálj itt ezzel a pénzzel olyan munkát, amely bőséges hasznot fog hajtani neked, itt az országban pedig olyan mű létesül, amely nemcsak munkát ad ezernyi munkáskéznek, hanem még öntözési lehetőségekkel az egész al13*
