Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.

Ülésnapok - 1931-80

Az országgyűlés képviselőházának 80. a mai Magyarországon, úgyhogy a megnövekedett fogyasztóképesség esetleg azok belső konszumálását biztosítják, 150 millió pengőse rúg. Az a hiány pedig, amely egyes mezőgazdasági termékekben az öt állam területén mutatkozik, és amely a termelés fokozásával, eset

: leg átállításával fedezhető, ami újabb fejlődési tehetőséget nyit meg mezőgazdaságunk részére, minimális számításom szerint is 250 millió pengőt tesz ki. Ezek az adatok nem támasztják alá azt az aggodalmat, hogy mezőgazdaságunk az ötös kombináció megvalósítása esetében a mainál kedvezőtlenebb helyzetbe fog kerülni. (Kállay Miklós: Ha külföldi termék semmi sem kerül be!) Nem is kerülhet be, ha a preferenciális rendszer jól van megalkotva. (Kállay Miklós: Ez autarchia!) Bocsánatot kérek, ne zavarjuk össze a fogalmakat. Ez magában véve még nem; autarchia. Mi az összefogás esetélben éppen ágy tudunk védekezni, hogy a külföldi búza vagy zsír ne jöjjön be, mint ahogy védekezni tud Németország vagy Olaszország is. Tévedésbe esnénk, ha abból indulnánk ki, hogy ezt nem lehet megcsinálni. A helyzet tehát javulna, ha nem is úgy, hogy a magyar mezőgazdaság problémái 100 százalékban meg volnának oldva. De hisz! ilyenféle 100 percentes megoldást egyáltalán nem is lehet elképzelni. De hasznára volna meggyőződésem szerint ez a kombináció az iparnak is, amelynek igyekeznie kellene, hogy az osztrák és csehszlovák iparral szemben való versenyképességét fejleszteni, s a román és jugoszláv piacokon igen jelentékeny exportlehetőségeket tudna magának teremteni. E mellett még néhány más szempontot is figyelembe kell venni. Mindenekelőtt azt, hogy ennek a területnek a termésfeleslegeit ma is részben olyan területek fogyasztják el, amelyek nem tartoznak a Tardieu-féle koncepcióhoz. Nincs ok arra a feltevésre, hogy a Tardieu-féle terv megvalósításával minden más kiviteli lelehetőség le fog zárulni előttünk, és hogy ezentúl egyedül és kizárólag az öt ország fogyasztására leszünk utalva. Ott van például Lengyelország, amely a román kukoricának igen nagy mennyiségét vette fel mindig. Lengyelországnak semmiféle kukoricatermelése nincs. Semmi ok nem szól a mellett, hogy Lengyelország le fog mondani a román kukoricáról, és hogy ezentúl ez is az öt állam fogyasztását fogja megterhelni. Ezenkívül az áruforgalmi statisztikából vett adatokra nem is leihet a jövőt illetőleg feltétlenül precíz következtetéseket levonni, hiszen a viszonyok ebben a tekintetben igen erős változásoknak vannak alávetve. Különösebb kereskedelempolitikai fordulat nélkül is évről-évre fordulnak elő eltérések az áruforgalomban, és méginkább változnának ezek a viszonyok egy olyan középeurópai preferenciális vámszövetség megalkotása esetében, amelyről itt szó van. Itt rendkívül sok imponderábilia játszik közbe. A vásárlóképesség emelése is, amelyet egységes kombináció megvalósításától várhatnánk, hozzájárulna ahhoz, hogy a feleslegek nagy része bent is elhelyezést nyerjen. Mindazonáltal elismerem azt, amit Bethlen István gróf igen t. képviselőtársam mondott, amit a kormány is állandóan nagyon helyesen hangoztat, és amit nem lehet eléggé határozottan és elég erősen hangoztatni, hogy mi egenis, ennek a koncepciónak megvalósítása esetében is rá leszünk szorulva, más külföldi országokra, mint fogyasztókra. (Gr. Bethlen István: Ennyit ülése 1932 május 7-én, szombaton. 73 mondtam én is! — Szilágyi Lajos: Es mégis azt mondták, hogy belerúgott a Tardieu-tervbe.) Amennyiben ezek a távolabbi fogyasztó országok a Tardieu-terv megvalósítása esetében tényleg lezárnák termékeink elől a határaikat, akkor alig lehetne ebbe a tervbe belemenni. A kérdés csak az, hogy kell-e ettől komolyan tartani. Gyakran azt hangoztatják, hogy a preferenciális rendszer mellett is meg kell tartanunk kereskedelempolitikai akciószabadságunkat és azt a jogunkat, hogy önálló szerződésekkel biztosítsuk termékeink egy részének az öt államon kívül való elhelyezését. Ezt az elgondolást a legteljesebb mértékben magamévá teszem. A szabad akaratunk abban a tekintetben, hogy miképpen akarunk a külfölddel megállapodni, a Tardieu-terv megvalósulása, vagy egy hasonló megoldás keresztülvitele esetében is csak annyiban volna megkötve, hogy nem szabad olyan megállapodást létesíteni, amely a preferenciális elv lényegével és szellemével ellentétben áll, vagy annak alkalmazását lehetetlenné tenné, illetve kijátszását előmozdítaná. Hogy miről van itt szó, azt csak egy példával vagyok bátor megvilágítani. Ha például a preferenciális elbánás olyan messze megy, hogy preferenciális megállapítást kötő országok vámmentességet koncedálnak egymásnak, abból természetszerűen folyik, hogy külső vonatkozásokban csak azonos vámtételt alkalmazhatnának, mert különben a kisebb vámtétel felhasználásával a nagyobbik vámtételt ki lehetne játszani. Vagy hogy egy másik példát említsek, abban az esetben, ha a kereskedelmi akciószabadság igénybevételével az egyik ország leszállítaná valamennyi harmadik állammal szemben a külső vámját, le kellene szállítani a vámelőnyt is, mert hiszen különben ez a vámelőny összezsugorodnék. Még egy-két. nézetem szerint nem túlságosan fontos körülmény az, amely bizonyos megkötöttségét jelenti a mi akciószabadságunknak, de ezek egyáltalán nem jelentik azt, hogy mi önálló szerződésekkel ne tudnók ebben az esetben is önállóan megvédeni a magunk külön érdekeit. Azt mondják többen és Bethlen István gróf t. képviselőtársam különös nyomatékkal hangoztatta azt az érvet, hogy a preferenciák elve annyira sérti az ipari államok érdekeit, hogy azt minden áron meg fogják akadályozni. Az igen t. képviselőtársam különösen Olaszországról beszélt, de ugyanez áll, sőt még sokkal nagyobb mértékben Németországra is, tekintettel arra, hogy a német ipari kivitelnek KözépEurópába sokkal nagyobb jelentősége van, mint Olaszország ideirányuló kivitelének. A szuppozíció az volt: nem lehet elvárni, hogy ezek a fogyasztó államok kontingenseket vegyenek át tőlünk s azért semminemű előnyt ne kapjanak, sőt megkapják a cseh ipar fokozott versenyét olyan piacokon, ahol azelőtt szinte versenytárs nélkül állottak. (Gr. Bethlen István: Ezt ők mondották!) Igen, a németek és az olaszok. (Gr

% Bethlen István: Nem! A németek mondották a londoni konferencián!) Ez így van és ha Bethlen István gróf t. ,képviselőtársam ezt az állítást nem teszi magáévá, akkor nem vele, hanem a német állásponttal akarnám felvenni a vitát, mert én ezt az álláspontot indokolatlannak tartom. Ha ma ez is a német álláspont, nem tudom, mi lesz félév múlva. Ha német részről ma ezt az álláspontot is foglalják el, ebből egyáltalán nem következik, — a magam tapasztalatai alapján is beszélek erről, — hogy ne lehetne a német gazdasági politikusokkal ebben a dologban olyan 11*