Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.

Ülésnapok - 1931-79

44 Az országgyűlés képviselőházam üres frázis, a valóság azonban egyáltalán nem fedi ezeket a frázisokat. Nézzük, milyenek az adatok a sertésre vonatkozóan. Egy 134 kilogrammos sertésnél, amelynek vételára 115 pengő 24 fillér volt, a vágóhídi költség 19'38 pengő, tehát az a hentes kifizet a vágóhídon a vásárpénztárnál összesen 134*62 pengőt. Ha most ebből 4 kg. oldalast veszünk 1"20 pengőjével számítva, az 4*80 pengő, 26 kg. combja, lapocka, tarja 1'60 pengővel számítva 41 "60 pengő, 3 kg. rövid karaj 2'20 pengőjével 6'60 pengő, 3'50 kg. hoszszú karaj, 2 pengőjével 7 pengő, 6 kg. fej, csülök 1*20 pengőjével 7'20 pengő, 5 kg. háj 1*30 pengőjével számítva 6*50 pengő, 65 kg. szalonna 1"20 pengőjével 42 pengő, 30 kg. zsír 1'28 pengőjével 38'40 pengő, 1 kg. tüdő, zsír 0'80 pengőjével, 0'80 pengő, 1 kg. máj 1 pengőjével 1 pengő, 0*70 kg. nyelv, vese, velő 1'60 pengőjével 1*12 pengő, 0'50 kg. tepertő 1'20 pengőjével 0*60 pengő, 2 kg. tepertős pogácsa 0*26 pengőjével 0*52 pengő, 1*50 kg. ipari csont 0'07 pengőjével O'll pengő, 3 kg. bél, gyomor 0*78 pengő, 0'50 kg. szőr 0*10 pengő; összesen beszed 159'13 pengőt, mig kiadott 134*62 pengőt. Látjuk tehát, hogy egy 134 kg-os sertésnél bruttó 24*50 pengő marad meg a hentesnek. Ebből kell fedeznie az összes üzemköltségeket, adót és egyebet. Azért voltam bátor ezeket ilyen részletesen előadni, hogy egyszer végre számoljunk le ezzel a kérdéssel és méltóztassanak tisztán látni azt, hogy sem a főváros részéről, sem pedig a hentesek, vagy mészárosok részéről, akik az eladással foglalkoznak, nem forog fenn olyan jövedelem, mint amilyent itt állítanak és nem lehet azt mondani, hogy amikor 60 fillérjével vásárolják meg a marhát élősúlyban, akkor eladják 1*92—2 pengőjével. Méltóztassanak megengedni, hogy ezt tovább folytassam. Lássuk, van-e a városnak valami különösebb haszna azokból a díjakból, amelyeket beszed'? Én csak azt veszem alapul, hogy mit fektetett be a főváros az utóbbi tíz esztendőben a vásárcsarnokokba és a vágóhidakba és ezzel szemben mit szed a főváros. A főváros befektetett a marhavásárba és közvágóhídba 12,200.000 pengőt, a sertésvásárés közvágóhídba 14,300.000 pengőt, a vásárcsarnokokba — ebben még nincs benne az új élelmezési vásár, amelyet csak augusztusban fogaink megnyitni — 16,700.000 pengőt, összesen tehát 43,200.000 pengőt. Ha azt a bevételt, amely ezekből a dolgokból származik, átszámítjuk százalékokra, akkor a fővárosnak 1,894.000 pengő volt a bevétele; ez 4*4%-nak felel meg. Már pedig méltóztatnak tudni, hogy az, a kölcsöntőke, amelyet a főváros ebbe belefektetett, nem 4*4%-kal kamatozik a hitelezőknek, hanem 8—8^2%-kai. (Ügy van! a jobboldalon.) A főváros tehát effektive ráfizet arra, Ihogy a közélelmezése olyan legyen, mint amilyen, mert én azt hiszem, senkinek sem lehet kifogása a főváros közélelmezése ellen. A főváros közélelmezése az első helyen áll az összes világvárosoké között. A főváros nehéz és súyos időkben is felismerte a maga kötelességét és mindig megsegítette a falut, a vidéket ott, ahol segítségre szorult. Ez természetes is, mert mi úgy fogtuk fel ezt a kérdést, hogy a falunak és a városnak nemcsak ebben, hanem minden kérdésben találkoznia kell. Ez kötelessége a fővárosnak és ezt a kötelességét száz százalékig teljesítette is. Méltóztatik látni, a fővárosnak semmi haszna ebből nem volt. 79. ülése május 6-án, pénteken. Méltóztassék megengedni, hogy a rendelkezésre álló egy-két percet még felhasználhass sam arra, hogy kitérjek a főváros élelmezésével kapcsolatos azokra a kérdésekre, amelyeket itt a Képviselőházban szóvátettek. Egyik képviselőtársunk a ferencvárosi helyi kikötőt kifogásolta és azt mondotta, az lenne a legjobb megoldás, ha ezt összecsapnánk az állami kikötővel, együtt kezelnénk ezeket. Kijelentem, hogy semmi kifogása a fővárosnak ez ellen nem lenne, itt azonban egy nagy baj van. A helyi kikötőt, sajnos, nem a főváros tervezte, hanem az állam, az csinálta ott a zsilipeket, így az úgynevezett Kvassay-zsilipet, amelyen a nagy hajók nem tudnak bemenni és ezért nem tudta a kikötő feladatát úgy végrehajtani, mint ahogyan kellett volna. Itt számítások folytak: a Kvassay-zsilip eltávolítása körülbelül 2'5 millió pengő beruházást igényel. Ki merné ezt vállalni? A főváros nem tudja vállalni. Azért kellett nekünk az élelmiszernagyvásárt is oda építeni, hogy a ferencvárosi helyi kikötőt így majd értékesíteni tudjuk és fogjoik is tudni értékesíteni, mert arra fogunk törekedni, hogy vízi úton jöjjön fel az áru nagy része s hogy melléje építettük az élelmiszervásárt, a kérdés ezzel a legjobban megoldódik. Kifogásolták azt is, hogy miért van a fővárosnak külön tanügyi osztálya, amikor ott van az onszág kultuszminisztériuma. Hát én, lakit az autonómiával szemben mindig ellenségként vonultatnak fel, a magam részéről azt mondom: helyesen van így. Nem vagyunk hajlandók autonómiánklat feladni, mert én nem itekintem ugyan az autonómiát végcélnak, én az autonómiát csak eszköznek tartom ahhoz, hogy végcélunkat elérhessük, azonban végszükség nélkül nem viagyok hajlandó az autonómiáról lemondani, még csak időlegesen sem, mert^ méltóztatik tudni, hogy a főváros milyen kiadásokat vállalt magára éppen a kultúra terén1 Hogy a főváros milyen kötelezettségeket teljesít, amelyekre tulajdonképpen nem is lenne kötelezve? Hát ezt kifogásolni nem saabad! Ezt legfeljebb a fővárosi polgár kifogásolhatná, akinek részéről azonban egyetlen zokszót nem hallottunk, az adja a maga áldozatát, mert tudja, hogy ezekre az áldozatokra a jövendő magyarságnak szüksége van. Ne jöjjenek tehát nekünk azzal, hogy mi az autonómiát hagyjiuk abba^ hogy adjuk át a kikötőnket. Éppen így kérhetnék, adjuk át az út- és csatornaépítést, adjuk át a magasépítést, az összes fővárosi ügyosztályokait adjuk át az államnak s legyen állami igiazgatás. Ezt a kérdést eldöntöttük már 1929-lben, eldöntöttük 1930-ban törvényes alapon, amikor megmondottuk, hogy az autonómia alapján állunk és most úgy látszik, hogy nekem, akit pedig itt mindig autonómiaellenesnek tüntettek fel és r az egész fővárosi törvény tárgyalása nyomán csak engem .szidtak ezért, — mondom, úgylátszik, most nekem kell megvédenem sokakkal szemben a főváros autonómiáját. En annakidején is voltam bátor már hangoztatni azt, hogy az autonómia mellett vagyok és leszek mindig. (Jánossy Gábor: Minden magyar ember mellette vian!) Ügylátszik, hogy nagyon sokan elfelejtik ezeket az időket és pillanatnyi előnyökért és kedvezésekért hajlandók lennének feláldozni azt a nagy értéket, amelyre pedig nekünk a jövendő Magyarország számána is szükségünk van. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ezeket voltam bátor csak röviden előterjeszteni, bár szerettem volna részletesebben kitérni ezekre a kérdésekre.