Képviselőházi napló, 1931. VII. kötet • 1932. május 06. - 1932. május 13.

Ülésnapok - 1931-84

286 Az országgyűlés képviselőházának 8 h közterheket csak 40%-ban kontemplálom, ez utóbbi közterhek 320 millió pengőt tesznek ki. A 3 milliárd pengő nemzeti jövedelmet tehát összesen 1.25 milliárd pengő terheli. Ha most ebből kiszámítjuk a fejkvótát, kiviláglik, hogy az egy emberre eső fejkvóta Magyarországon ma 220 pengő. A Magyarországon élő 7,368.000 ember egyenként a nemzeti jövedelem után 220 pengőt költhet el ruházatra, élelemre és egyéb elemi szükségletekre. Nagyon természetes, hogy ezen a téren nagy eltolódások vannak, mert Magyarországon nem minden embernek adatik meg, hogy 220 pengőt költhessen egy esztendőben. Ha csak 5000-re, nem is 10.000-re tesszük azoknak a számát, akiknek 100.000 pengő évi jövedelmük van, beleértve a vállalatokban, bankokban, kartellekben (kiosztott jutalékokat és tanitémeket, akkor ez a fejkvóta lecsökkent 171 pengőre, vagyis a havi fejkvóta ezek szerint csak 14.20 pengő, a napi fejkvóta pedig, amit a többi 7,358.000 ember elkölthet, 47 fillér. Hogy milyen lehetetlenül alacsony életszínvonalt jelent ez a 47 fillér, azt elég jól megvilágíthatom azzal, hogy a teljesen állati sorban lévő kínai kulinak a napi létminimuma, napi költsége, amelyet rizsre és egészen minimális életszükségleteinek kielégítésére költ, 10—15 fillért tesz ki. Mai helyzetében a nemzet ezeket a közterheket tehát nem bírja el. Schandl Károly igen t. képviselőtársam adatokat hozott fel itt és hivatkozott arra, hogy Budapest adóbevétele február 10-én több volt, mint az elmúlt esztendőben és Veszprém város állami adója címén befolyt a múlt évben 991.000 pengő s az idén csak 362.000 pengővel kevesebb. Schandl igen t. képviselőtársam ezeket az adatokat nagyon is bankember szemével nézte, mert nem elegendő csak azt nézni, hogy mi folyik be az állam vagy a közületek pénztáráb élet szempontjából nekünk, mint törvényhozóknak kötelességünk megnézni azt is, mi marad meg otthon a ládafiában, mi marad meg otthon annak a kisgazdának, annak az iparosnak, annak a kereskedőnek, annak a tisztviselőnek. És, ha Schandl igen t. képviselőtársatmi, mint bankember, nemcsiak ezeket az összegeket nézi, hanem fáradságot vesz magánaik és elmegy az adóalanyokhoz, akkor nem fogja itt ezeket, mint tényeket említeni, nem fogja mondani, hogy itt nincs semmi baj, mert végeredményben a tavalyihoz viszonyítva az idén csak 4%-os bevételcsökkenés állott elő. ő elfelejti azt, hogy az élet teljesen mást mond, elfelejti azt, hogy Magyarország elsősorban agrárállam, elfelejti azt, hogy a magyar lakosság % része agrárius. Régi évtizedes tapasztalatok alapján mondhatom — sa pénzügyi szakértők is azt mondják —, hogy Magyarországon a fő adóbevételek októbertől márciusig folynak be. Magyarország, a magyar nép, amit adóban fizetni tudott, már nagyrészt befizette. Ami ezután be fog folyni, azt csak majd az új termés learatása után fogja tudni befizetni, itt pedig nagy kérdés, hogy menynyiért tudja értékesíteni, mennyiért tudja majd eladni terményeit, akár bor, akár tej, akár gabona, vagy akármi más legyen is az, mert csak azután lesz abban a helyzetben, hogy ismételten eleget tudjon tenni honpolgári kötelességének és adót tudjon fizetni. Nagyon természetes dolog, hogy egy agrárállam, ha a gazda nem tud fizetni, ha annak az agráriusnak nincs pénze, akkor nincs vevőköre a kereskedőnek sem, ä kisiparos sem^ tud munkát kapni^mert azt is szorongatják részint a forgalmi-, részint ülése 1932 május 12-én

f csütörtökön. más különböző adókötelezettségek miatt és hitelt sem kap. Ezek szomorú tünetek, ezek megállapított tények és végtelenül csodálkozom, hogy a t. képviselőtársam ezeket a tényeket nem nézte, hanem megint abba a hibába esett, hogy csak a számszerű adatokat nézte, de ugyanakkor elfelejtette megnézni itt Pest utcáit, ahol lépésről-lépésre a lehúzott redőnyök, a kiadó lakások, a tömeglakások egy teljes gazdasági lehetetlenülésről, egy abszolút elszegényedésről beszélnek. A költségvetéssel kapcsolatban különösen kormánypárti igen t. képviselőtársaim a. mai lehetetlen állapotokat a világjelenséggel hozták összeköttetésbe. Elismerem, hogy a világjelenségek bizonyos mértékig befolyásolják a magyar állapotokat, azonban nem írhatjuk a világjelenségek számlájára azokat a lehetetlen kiadásokat és beruházásokat, amelyekből ma a magyar államnak semmi néven nevezendő effektív bevétele nincs, sőt, mint láttuk, egyes tételeknél még ráfizetés is mutatkozik. Azokat a befektetéseket, amelyeket az elmúlt esztendőkben a kormányzatok olyan dolgokra fordítottak, amelyek rentábilisak, amelyek hasznot hoztak, amelyek hozzájárultak az állami életstandard feljavításához, ellenzéki oldalról soha, senki sem tette kritika tárgyává. Hivatkoznak itt arra, hogy a kapitalizmus, mint olyan, ma válságban van, de ugyanakkor elfelejtik 'azt, hogy a mai rendszernek, a mai gazdasági rendszernek, az^ egész világ gazdasági rendszerének irányítója még továbbra is ez a beteg kapitalizmus. A kapitalizmus kétféle irányban tolódott el. Tudunk és ismerünk egyéni kapitalizmust és államkapitalizmust. Az egyéni kapitalizmus hazájának Amerikát lehet nevezni, ahol különböző kapitalisták, különböző olaj-, petróleum-, vaskirályok szerepelnek mint fő-fő egyéni kapitalisták. Éppen napjainkban hallottunk szintén egy ilyen egyéni kapitalista nagyságnak, annak a svéd gyufakapitalistának válságáról, csődjéről és csalásairól és ha szétnézünk & mi országunkban, Magyarországon is^ azt látjuk, hogyha nem is olyan nagy dimenziókban, olyan nagy mértékben, de itt is teljes egészében virágzik az egyéni kapitalizmus, amely nem néz mást, csak a hasznot, amely nem ismer hazát, vallást, nem ismer erkölcsöt, hanem csak egyet ismer, a hasznot. Ez a kettő, az egyéni és az állami kapitalizmus, édestestvérek. Én végtelenül csodálkozom azon, hogy Fellner Pál igen t. képviselőtársam az elmúlt napokban itt mintegy szemrehányást tett, hogy akadtak itt Európában és Amerikában kapitalisták, akik & szovjetnek, az államkapitalizmus megszemélyesítőjének a termelés megindításához hitelt nyújtottak. Felszólítását és szemrehányását nem ide kellett volna ladresszálni, hanem a kartellekhez, azokhoz a tőkésekhez, akiknek egyik magyarországi exponense éppen ő. Hogy mennyire egyek ezek, hogy csak az eszközeik, a formájuk más, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogyha valahol van Európában egy világgazdasági, szociális, vagy munkaügyi kongreszszus, akkor ezek a kapitalisták mindenkor egymás mellett vannak, az orosz szovjet kapitalizmusának exponensei a legnagyobb békességben, a legnagyobb egyetértésben vannak egy oldalon az amerikai és európai nagykapitalistákkal. Hiszen láthatjuk, hogy ma ezek* nek a nagykapitalistáknak legjobb befektetési