Képviselőházi napló, 1931. VI. kötet • 1932. április 20. - 1932. május 04.

Ülésnapok - 1931-73

218 Àz országgyűlés képviselőházának a magyar gazdasági élet még gyermekkorát ' élte. Különösen egy ilyen ex asse földmívesorsizágban, ahol a kereskedelmi és váltójog német forrásból eredt, amikor a régi csődtörvény, az 1840-es csődtörvény még hatályban volt, az új, 1881-es csődtörvényt még nem hozták meg, szóval, amikor a viszonyok, különösen a gazdasági és kereskedelmi viszonyok szabályozatlanok voltak, neim is keletkezhetett olyan büntetőtörvény, amely előre számolhatott volna a gazdasági élet hallatlan fejlődésével, a viszonyok komplikáltságával, a modern élet szétágazó, magasra szárnyaló, mélyreható örök változataival,, ez a törvény abban az időben az akkori viszonyok között a lehetőséghez képest megfelelőnek mutatkozott. Mégis már akkor az igazságügyi bizottság tagjai a törvény tárgyalásánál látták, hogy az bizonyos hiányosságokban leledzik és már akkor az igazságügyi bizottság kénytelen volt szurrogátumokkal pótolni a törvény hibáit és hiányosságait. Mint tudjuk, ai büntetőtörvény XXXV. fejezete a csalárd és vétkes bukással foglalkozik. A büntetőtörvény 414. §-a a csalárd bukást, 416. §-a pedig a vétkes bukást tárgyalja. A különbség a kétféle bukás között az, hogy a csaláirid! bukásnál a vagyonibukottnak az volt a szándéka és célzata, hogy hitelezőit megkárosítsa, miig a vétkes tokásnál ez a károsító eredmény csupán gondatlanságból következett be. Xlgy a 414. §-nál, mint a 416. §-nál a bűncselekmény tettes© csak a vagyonibukott lehetett, vagyis csak az, aki ellen a bíróság csődnyitó végzést hozott. Ha tehát és ameddig valaki ellen a báróság oső)d|öt nem nyitott, addig büntetőjogi értelemben csalárd, vagy vétkes bukásról, mint megtorolható bűncselekményről, beszélni sem lehet. Ezt a hiányt akkori törvényhozásunk azzal pótolta, hogy az olyan eseteket, amikor a esőidét vagy azért nemj lehetett elrendelni, mert csupán egy hitelező volt, vagy azért, mert a csődvagyon nem mutatkozott elegendőnek arra, hogy a csőd költségeit fedezze, úgy büntette, mintha csalás bűncselekményéről volna szó. A büntetőtörvény 387. §-a a törvény 31. fejezetében beszél arról, hogy az az adós, aki fizetésképtelenségbe jutva azért, hogy hitelezőit megkárosítsa, a 414. §-ba ütköző valamely cselekményt követett el, és ellene csődöt nem lehetett elrendelni a már említett okok folytán, a büntetőtörvény 383. §-a szerint büntettessék. Ez a törvényhely tehát azokról az esetekről intézkedik, amikor sem a régi 1840. évi XXII. tcikk, sem az új, 1881: XVII. csődtörvény nem engedte meg a csőd megnyitását Ez a törvényes rendezés azért is hiányos, mert csupán a 414. §-ról intézkedik s figyelmen kívül hagyja, a 416. §-t, nyilván azért, mert a csalás fejezetébe sorolva az említett cselekményt, csalásról, gondatlanság esetéről nem lehet szó. Az említett törvény abba ai hibába esik, hogy egyrészt a 414. $, másrészt a 387. § alapján kétféleképpen bünteti <&z ugyanazonos jellegű és terjedelimiü cselekmiélnyeket. Míg pl. a 100 pengőt meg nem hálajdó esetekben a 387. § egy évig terjedhető fogházzal büntet, a 414. § ugyanezt a cselekményt három évig terjedhető börtönnel bünteti, ellenben a 100—4000 pengős értékhatár között viszont a 387. § szigorúbb: öt évig terjedhető börtönbüntetést szalb ki, míg a 414. § idevonatkozó büntetése csupán három évi börtön. Ez a kétféle rendelkezés annál kirívóbb és igazságtalanabb, mert merően külső keretkörülmény dönti el az alkalmazható törvényhelyet ós a szigorúbb-enyhébb 7$. ülése 1982 április 26-án, kedden. büntetési nemet, holott ezek a cselekmények sem az adós cselekvősége szempontjából, sem pedlig a hitelezők károsddihatása szempontjából egyáltalán nem döntők. A 387. § említésénél arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az itt szabályozott cselekvőség a fizetésképtelenségbe jutás utánra vonatkozik, míg ellenben a 414. § alkalmazásánál közömbös, hogy az említett cselekményeket a fizetésképtelenségbejutás előtt, vagy pedig azután követték-e el. Mielőt azokról az újabb rendelkezésekről volnék kénytelen szólni, amelyeket újabb törvényhozásaink a büntetőtörvény 378. §-ába foglalt esődnyitás elmaradásának egyéb eseteire is kiterjesztettek, meg kell emlékeznem a büntetőtörvény 386. Várói. Ez al szakasz így szól (olvasm): «Aki azon célból, hogy hitelezőit megkárosítsa, a bekövetkező hatósági végrehajtás előtt, vagyonához tartozó értéktárgyakat elrejt, eltitkol, elidegenít, megrongál, adósságokat, vagy jogügyleteket kohol, tekintettel az okozott kár összegére, a 383. § szerint büntetendő.» Itt el kell mondanom, hogy ezt a szakaszt évtizedek során át a bíróságok a legkülönféleképpen magyarázták- Hoe-y mi az a bekövetkezett végrehajtás, el se hinnők, hogy ez évtizedeken keresztül élénk vita tárgyát képezhette az alsó-, közép- és felsőbírósáaoknál. Évtizedeken át másként határozott a Kúria a bekövetkező végrehajtásról, mint előbb vagy később. Volt eset, amikor, magát a marasztaló ítéletet vették feltételül. Volt eset az ítéletben, amikor úgy magyarázták, hogy a végrehajtás elrendelése jelenti a bekövetkező végrehajtást. Volt olyan felfogás is, amikor maga a tartozás, a tartozás tudata, más szempontból maga az esedékesség involválta! a bekövetkező végrehajtás fogalmát. Végre hosszú-hosszú évtizedek után a bíróságok egyöntetűen ítélték meg a kérdést, de bizonyítja ez a rövid történelmi ismertetés azt, hogy a törvényben van hiba, mert különféle elbírálásra adhatott okot. Az említett hiányosságokat, valamint a csődtörvény elmaradottságát a törvényhozás számos újabb rendelkezéssel óhajtotta kiegészíteni és pótolni. így a csődönkivüli kényszeregyességrőU és a csődtörvény egyes rendelkezéseinek módosításáról szóló 1916 :V. te. kimondotta a 4. §-ában, hogy az az adós, aki fizetőképtelenségének beállása, vagy az a kereskedő, aki fizetésének megszüntetése után hitelezőinek megkárosítása céljából a büntetőtörvény 414, §-ában említett valamelyik cselekményt elkövette, ha a csődönkivüli kényszeregyességi eljárást az egyesség jóváhagyásával befejezték, az okozott kár összegéhez képest a 383- § szerint büntetendő. Most kiegészíti ezt a Pénzintézeti Központról szóló 1916 : XIV. te. helyébe lépett 1920. évi XXXVII. te, amely szerint ha fenn is forognak a csődnyitás feltételei, pénzintézet ellen se^ a hitelező, se az adós kérelmére nem nyitható csőd, ha a Pénzintézeti Központ a felszámolás intézésére vállalkozik. Ez az intézkedés a már előbb említett törvényhelyhez hasonló módon rendelkezik arra az esetre, ha a csődöt a pénzintézet ellen az említett okból nem lehetett megnyitni. Végül a biztosító magánvállalatok állami felügyeletéről szóló 1923 : VIII. te. 8. §-a a csődeljárás kizárásával a felügyelő hatóságnak azt a jogot adja meg, hogy ha az tűnik ki, hogy a biztosítótársaság fizetési kötelezettségeinek nem képes eleget tenni, akkor az életbiztosítási ügyletben fennálló, folyó biztosítá-