Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-69

•^^™» Àz országgyűlés képviselőházának 6 9. ülése 1932 április 19-én, kedden. 497 perc alatt elvégzem — azokat a feladatokat, amelyek egy kormányzatra, (Halljuk! Halljuk!) amely nem áll az állami budget egyensúlyának egyedül üdvözítő dogmája alapján, a közeljövőben kötelezőek és amelyek megvalósítása lehetővé teszi, hogy ennek az országnak a talaja úgyszólván átrétegeződjék, hogy ebben az országban a termelőmunka meginduljon; hozzáteszem, meginduljon csakis a parlamentáris alkotmány alapján, (Helyeslés a baloldalon.) amely megadja erre a normális és intellektuális alapot. En ezt a programmot három pontban foglalom össze. (Hattjuk! Halljuk!) Az első és legfontosabb pont külső és belső adósságaink problémájának haladéktalan megoldása. A második programmpont egy új földbirtokpolitikának inaugurálása; a harmadik pedig a választójogi reform. (Helyeslés a baloldalon.) Amikor ezeket a megállapításokat elmondom, úgy fogom fel a dolgot, hogy minden egyes ilyen problémának más problémákkal való összefüggésében egész hold-udvara van és kiterjed a problémák további egész sorára- Ha ezekben cselekedni tudunk, akkor rövid időn belül megszűnik az a trombózis, amely ennek az országnak vérkeringését elállítja, egészséges nedvek buzognak fel és új életre hívják eizt az országot. Méltóztassanak megengedni, hogy ezzel a három kérdéssel még röviden foglalkozzam. Első a külföldi adósságok kérdése. Méltóztatik tudni, hogy külföldi megállapítás szerint ez az orsizágra évi 300 millió oengős terhet jelent. A fedezetnek módját Korányi pénzügyminiszter úr beszédében megállapította, Ëz kétféle módon lehetséges. Vagy úgy lehetséges, hogv kölcsönöket veszünk fel, — illetőleg eat mindjárt kikapcsolhatjuk, ez nem lehetséges — a másik lehetőség pedig, hogy exporttal, tehát külkereskedelmi mérlegünk aktivitásával fedezzük ezt .a hiányt. Mármost itt van külkereskedelmi mérlegünk aktivitása. Hogy egy külkereskedelmi mérleg, amely néhány száz millióra zsugorodott össze, tudjon produkálni egy 300 milliós pluszt, még termelőerőink legnagyobb megfeszítése, a külföldről bejövő fogyasztási cikkek legerősebb leszorítása mellett is, lehetséges-e, erre nem kell bővebben kitérnem. Próbáltam számításokat tenni és e számítások alapján, amelyek persze nem exakt számtíások, arra az eredményre jutottam, hogyha Európa legfontosabb problémái elintéződnek, tehát a franciaamerikai viszonylatban a hadiadósságok kérdése valahogy elintéződik, ha a francia-német viszony kiélezettsége megszűnik és valami történik Európa keletén a Duna-medence mentén, akkor el fogjuk tudni érni megfelelő kormányzati politikával, — <amelynek gerince kell, hogy gazdasági és nem budget-politika legyen — hogy körülbelül 100 millió pengő felesleggel rendelkezzünk. Azt pedig, hogy 100 millió pengővel nem lehet 300 milliós értéket fedezni, felesleges tovább magyaráznom. Ez matematika s ezzel a matematikai megállapítással szemben hiábavaló Széchenyire hivatkozni, (Ügy van! Ügy van! a baloldalon.) aki igen magasrendű igazságokat mondott és aki megállapította azt, hogy egy országnak a termelése a hiteltől függ. a hitel pedig attól függ, hogy kötelességeinket teljesítjük, mint ahogy ő mondotta, az adott szó szentségétől. Mondom, ez mind igaz, de ezzel szemben, ami nálunk bekövetkezett, az már nem logika, nem bizonyítás, nem kaptáció kérdése, hanem egyszerű matematika, az, hogy nem tudunk többet fizetni, mint bizonyos idő múlva 100 milliót. Jobban szeretném, ha nem mi hivatkoznánk Széchenyire, hanem amikor majd bejelentjük, hogy fizetni nem tudunk, a hitelezők lesznek azok, akik azt mondják: hát kérem, az önök Széchenyije ast mondotta, hogy fizetni kell. (Mozgás.) Még csak azt szeretném megjegyezni, hogy kár ezzel szemben arra hivatkoznunk, hogy amikor ezeket a kölcsönöket felvettük, a búza ára 24 pengő meg 30 pengő volt, kár megrónunk a hitelezőket, hogy: ti igen könnyelmű emberek voltatok. (Derültség.) Avval a gőggel, amelyre feljogosítja Magyarországot az, hogy semmije sincs, elismerhetjük mi azt, hogy a hitelező is ember és elfogadhatjuk azt a tételt, hogy a kamat nem éppen a hitelezőnek egy előítélete. De mindezeket koncedálván, mégis nem tehetünk egyebet, mint felajánlhatjuk hitelezőinknek azt — és ez a kormánynak legelső kötelessége, — hogy mi egy bizonyos idő elmultával, mondjuk két év múlva, három év múlva hajlandók vagyunk kötelességeinknek abban a mértékben eleget tenni, amily mértékben gazdasági erőink bennünket arra feljogosítanak, s azt lehetővé teszik. En nevezetesen azt hiszem, hogy 3% az as öszszeg, amelyet mi hitelezőinknek felajánlhatunk, felajánlván még hozzá azt is, hogy küldessék ki egy bizottság — ez lesz a legkönnyebben elérhető náluk, — amely azontúl az ország fizetőképességét állandóan megfigyelje és az ország teherviselő képességéhez mérten ezt a 3 %-os terhet (Rassay Károly: Leszállítja!) megfelelően felemelje, vagy esetleg leszállíthassa. (Halljuk! Halljuk!) Azt gondolom, hogy ha ezt megtesszük és ha ebből levonjuk azt a konzekvenciát is, amely feltétlenül szükséges, hogy t, i. a belső kamatok kérdését is ennek megfelelően rendezzük, akkor tulajdonképpen ezidőszerinti problémáinknak egyik legfontosabbikát oldottuk meg, amely lehetővé teszi a továbbdolgozást, az eredményes munkát. A magyar kormánynak ebben a kérdésben nem szabad késlekednie. Nem tudom, hogy az-e a helyes metódus, amit legutóbb Görögország miniszterelnöke, Venizelosz követett, aki egyszerűen bejelentette, hogy öt évig Görögország nem fog semmit sem fizetni, egyúttal azonban rögtön e bejelentés ellenértékeképen követel 500 millió dollár kölcsönt. (Jánossy Gábor: Ez a helyes metódus!) Tette ezt a bejelentést olyan izgalommal és hevességgel, amit azt hiszem, Walkó Lajos igen szeretett külügyminiszterünk sohasem fog idegességben és hevességben Összehozni. (Derültség.) Mondom, nem tudom, ez-e a leghelyesebb mód, vagy talán más mód a leghelyesebb, de az bizonyos, hogy itt az intézkedések 'sürgőssége elvitathatatlan. Legyen szabad emlékeztetnem a t. Házat arra, hogy amikor a transfermóratóriumot bejelentettük, annál is olyan sokáig késlekedtünk ezzel a bejelentéssel, (Magyar Pál: Presztizs!) olyan sokáig vigyáztunk a redingotunkra, a mi fekete kabátunkra, arra, hogy vájjon kellőképen jelenhetünk-e meg Genfben, hogy ebből bekövetkezett az, hogy legalább 50 millió pengőt fizettünk el, — többet fizettnük el, de legalább 50 milliót, — mint olyan összeget, amely nemes valutában itt maradt volna az országban, ha idejében bejelentjük a transzfer felfüggesztését. (Magyar Pál: Ugy van! Enynyibe került a presztízs! — (Ulain Ferenc: A tudatlanság!) és amely szolgálta volna az ország javát, amely egész más lehetőséget nyújtott volna a jövőre, amely biztonságot adott