Képviselőházi napló, 1931. V. kötet • 1932. február 25. - 1932. április 19.

Ülésnapok - 1931-63

252 Az országgyűlés képviselőházának vesznek fel pénzt, hogy a vármegye alispánja rendeletének megfelelően már január első napjaiban a vármegyei hozzájárulás egynegyedét beszolgáltassák, ez az abszurd helyzet az elmúlt hónapi törvényerejű rendelkezéssel most már megszűnt. Az a házasság, amelyben .a vármegyei és községd háztartás együtt volt, ez a boldogtalan házasság, amelyben mind a két hazasiet elégületlen volt, megszűnt ezzel a rendelkezéssel. Ezt tehát lehetetlen szem elől tévesztenem most, amikor az önkormányzati háztartásokról szóló törvényjavaslat előttünk fekszik, lehetetlen, hogy az eimuit hónapban történt nagy horderejű lépést és reformot ne mérlegeljem és ne konstatáljam, hogy a belügyminiszter úr igen hei#tis nyomokon jár az önkormányzati háztartások elbírálásának kérdésében. Ha arra gondolok, hogy abban a törvényerejű rendeletben, amely azóta a hivatalos lapban publikáltatott és mindegyik képviselő által természetszerűleg ismert is, ma már ilyen üdvös rendelkezés történt például abban a tekintetben, hogy ezentúl a keresetiadó pótlékolható, minő üdvös rendelkezés történt abban a tekintetben, hogy a házadó Hí része a községi segélyezési alapba fizettessék be, és minő üdvös rendelkezés az is, amelyet a 33-as bizottság szavazata folytán utólag vettek fel a rendeletbe, hogy a megyei városok is kötelesek hozzájárulni a vármegye központi költségeinek fedezéséhez, tehát ők is vármegyei pótadót tartoznak fizetni. Ha mindezeket szemelőtt tartom, akkor konstatálnom kell, hogy az elmúlt hónapokban, éppen a parlament elnapolásának ideje alatt, az önkormányzati háztartások kérdésében a belügyminiszter úr új korszakot teremtett, amiből következtetést vonhatok le magamnak abban a tekintetben is, hogy a beavatkozási jogot, amelyet ma szavazunk meg számára, valószínűleg minő szellemben gyakorolja majd. Mindezeknél fogva nem félek azoktól az aggályoktól, amelyeket Sándor István t. képviselőtársam itt szóvátett, és miközben folyton féltékenyen vigyázok arra, hogy képviselői működésem alatt olyan valami törvényjavaslatot meg ne szavazzak, amely az autonómiába indokolatlanul avatkozik bele, még ilyen óvatos magatartásom közben is a lehető legnagyobb nyugodtsággal adom szavazatomat ehhez a törvényjavaslathoz. Azt hiszem, hogy ezzel éppen az önkormányzatok közönségének, a köségeknek, városoknak és vármegyéknek teszünk nagy szolgálatot, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy hibákat inkább lent követtek el ebben a tekintetben és a beavatkozási jog mindig a terhek csökkentése irányában érvényesült és az elmúlt esztendőkben a belügyminiszteri beavatkozási jog sohasem érvényesült a terheknek emelése tekintetében. Hangsúlyozom tehát, hogy a legnyugodtabb lelkiismerettel szavazom meg ezt a törvényjavaslatot. (Éljenzés a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Frey Vilmos jegyző: Farkas Tibor! Farkas Tibor: T. Ház! Azt hiszem, hogy ennek a javaslatnak tárgyalásánál figyelembe kell vennünk egy olyan kategóriát is, amelyről eddig még keveset beszéltünk és ez az adófizető. Azt hiszem, nagyon lényeges, hogy semmiféle eímen erején felül valakinek teljesítőképessége igénybe ne vétessék. Ez véleményem szerint sem ennek a javaslatnak elfogadásával, sem el nem fogadásával jobban 63. ülése 1932 április 8-án, pénteken. biztosítva nines, mint eddig. Hiányt találok abban és nehezményezem azt, hogy bár tíz évvel ezelőtt, 1922-ben, akkor, amikor ebben a Házban, úgy emlékszem először vagy másodszor szólaltam fel, szóvátettem, hogy lehetetlen ebben az államban addig pénzügyileg, költségvetésileg rendet teremteni, amíg a községi háztartások és az önkormányzatok háztartása rendezve nincs, — mert végeredményben teljesen mindegy az, hogy valakinek zsebéből milyen címen vesznek ki pénzt, ha többet vesznek ki, mint amennyit az illetőnek zsebe elbír — végleges rendezés mégsem történt. Itt van még az egyházi autonómiáknak kérdése is, amelyet szintén rendezni kell, (Ügy van! balfelöl.) mert teljesen lehetetlennek tartom, hogy az adófizető egyfelől biztosítva legyen abban a tekintetben, hogy állami adó címén többet tőle el nem vehetnek, mert ha többet akarnak tőle elvenni, neki mindenféle bírói védelme van, másfelől ellenben lehetővé van téve, hogy akár községi adó címén, azonkívül pedig más közadó jellegű szolgáltatások címén többet vehessenek el és őt anyagi erejében esetleg lényegesen meg is támadhassák. Azonkívül álljunk meg egy pillanatra. Nem látom eldöntöttnek a kérdést azzal, hogy a miniszternek elsőfokon, esetleg az alispánnak jogot adunk a közbelépésre oly módon, hogy ha a községeknél 50%-nál többet tenne ki a községi pótadó, ez csak a költségvetés felsőbb jóváhagyásával legyen érvényesíthető. Azt hiszem, itt meg kellene szabnia a határt a magyar törvényhozásnak, úgy hogy az autonómiákkal járó mindenféle terhek címén az adófizető egy bizonyos határnál jobban igénybe ne vétessék, mert ameddig ez nincs meg, addig az adóztatás gazdaságilag súlyos bajokat teremthet. Es itt nem látom biztosítottnak a helyes megoldást, mert teljesen lehetetlen az, hogy legyenek községek, ahol a pótadó normális és azzal boldogulnak és legyenek községek, ahol maga az iskolateher 150%-ot tesz ki, sőt tudok olyan esetet (Strausz István: 250%!) felekezeti iskolánál, hogy 200%-on felüli összeget tett ki a teher anélkül, hogy építkezés, vagy pedig újabb vagyoni befektetés történt volna abban a községben. Elismerem azt, — itt minden pártpolitikai szempontot hagyjunk figyelmen kívül — hogy nagyon sok történt a minisztérium részéről arra, hogy ezen segíteni próbáljon, hiszen a miniszterközi bizottságok véleménye alapján a vármegyéknek rendelkezésére bocsátott segélyezése folytán egyes^ esetekben, amennyire lehetett, történt enyhítés. De ez nem elég. Már egyszer végleg rendezni kellene a kérdést, mert véleményem szerint teljesen megengedhetetlen az, hogy ezek a kérdések minduntalan miniszteri segélyezéssel, részben pedig képviselői támogatás igénybevételével, általános könyörgéssel intéztessenek, ami már rendszerré vált. A minisztert zaklatják, a képviselőt zaklatják azért, hogy könyöradományjellegű intézkedésekkel ideig-óráig húzzák a dolgot, ameddig lehet. Azt hiszem, hogy ma már ideje volna, — ha tíz éven keresztül ez nem történt meg — hogy komolyan, nyugodtan, higgadtan próbáljunk olyan megoldást találni, amely azután az anomáliáknak nagyobb mértékben vethet véget, mint az ilyen ideiglenesen történt meghosszabbítás. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy arra az álláspontra^ helyezkedhessek, mint Szilágyi t. képviselőtársam. Habár elismerem, hogy ő beszédében nagyon sok megszívlelendőt