Képviselőházi napló, 1931. II. kötet • 1931. november 04. - 1933. november 25.

Ülésnapok - 1931-18

Az országgyűlés képviselőházának 18. T. Ház! Tekintettel az idő előrehaladottságára, egy szempontból óhajtom tárgyalni e két jelentést, mégpedig olyan szempontból, amely termékeny mind a múltra, mind pedig * az eléggé tragikus jövőre nézve, tudniillik a •^ modern demokratikus állam tehernövekedésére vagyok bátor felhívni a figyelmet a régi liberális állammal szemben- (Malasits Géza: Hol van az a demokráciái) Méltóztassék meghallgatni, mindjárt kifejtődik a dolog, azt hiszem, azzal önök is meg lesznek elégedve. (Bessenyey Zénó: De nem fogják bevallani, az a baj.) A modern liberális jogállam helyzete a múlt században, csak néhány évtizeddel ezelőtt k I is, az volt, hogy az állam a maga főfeladatát csak a jogrend fenntartására irányította, egyébként a laisser faire, laisser passer álláspontján volt és a sok kulturális és szociális feladatot a társadalomra, a felekezetekre, a kisebb és nagyobb közösségekre bízta. Amióta azonban, bár ha lassan is, de a demokrácia útjára térünk, pláne a trianoni nyomorúság közepette, a nagy, szélesebb néptömegek mindig több és több védelmet, népjóléti intézményt, kórházat, jobb és szebb iskolákat követelnek, szóval az állam kulturális és szociális terhei annyira megnövekedtek, hogy ezeknek redukálása, miként majd a részletekben rátérek, a legnagyobb nehézségekbe ütközik. (Egy hang a baloldalon: Halbiológia! — Dinnyés Lajos: Szent Márk-teret nem követel az a kultúra!) Minden kultúrpolitikának világszerte lehetnek dekoratív elemei is, amelyekből művészek élnek, ez azonban nem homályosíthatja el a kultúrpolitika alapkoncepcióját. A modern állam tehát büszke arra, hogy ő kultúrállam és szociális állam, azonban az új terhek nyomán kezdenek ezek a modern kultúr- és szociális államok Angliától kezdve Amerikáig összeroppanni. Mert mit jelent ez? Ezeket a nagy, főkép a népjólétre, a szélesebb tömegek igényeire vonatkozó terheket nem bírja az adózó polgárság, folyton emelni kell az adókat, felvenni több és több kölcsönöket, a vége pedig az a helyzet, amelybe most jutottunk. Minél több igénnyel lép fel a demokrácia, — és joggal lép fel igénnyel, hiszen nem erről van szó — annál inkább növekszik az állam feladatköre és egyszersmind a terhe, úgyhogy akár akarja -az állam, akár nem, kezében kon' centrálódik lassanként minden hatalom, a Leviathan-állam kezében, a közvélemény nyomása alatt is s anélkül, hogy a kormányzat követelné magának a jogokat, önkéntelenül is, az által, hogy az állam tartja el mindezeket az intézményeket, a hatalom is ott koncentrálódik, népszerűbben szólva — mondjuk — egy mindenható részvénytársasággá alakul ki a modern állam, (Rassay Károly: Ahol a részvényeseknek nincs joguk!) amelynek költségeit éppen a kisrészvényesek alig bírják. Mármost kétszeresen nagyobbak ezek a terhek, amelyekre most utaltam, egy olyan országban, mint amilyen a mienk, amely négy évig volt a világháborúban, utána két forradalomban, azután a minket kifosztó oláh megszállás alatt. Ebből a szemszögből kell tehát néznünk ezt a 10 éves gazdasági és pénzügyi politikát. Tehát először is a szociális állam szempontjából. Méltóztatnak jól tudni, hogy 40 millió i pengőt költött az előző kormány kórházakra, hadirokkant intézményekre, hadiárváknak intézményeire, a gyermekvédelemre, azután vagy 70 millió pengőt a falusi és a városi lakásépítésekre, mert hiszen akkor már tíz esztendeig nem építettek Magyarországon lakást, amikor - KBPVISKT.ÖHÁZ1 KAPLÓ. TI, ülése 1931 november 10-én, kedden. 71 az 1925. évben ez megindult és vagy egymillió menekült özönlött ide, akik vagonokban laktak. {Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) De most engem inkább a jövő érdekel, semmint a múlt. Kérem beszédidőm meghosszabbítását. Elnök: Mennyi időre'? Kornis Gyula: Ameddig lehet! Elnök: Szóval 15 perces meghosszabbítást kér a kép viselő úr. Hozzájárul a Ház? (Felkiáltások: Megadjuk!) Kornis Gyula: Nem akarok abba a hibába esni, hogy a múlttal foglalkozzam, amikor arra buzdítottam a Házat, hogy a jövővel foglalkozzék. Ha nézem a 6-os bizottság jelentését a népjóléti minisztériumban eszközölt redukciókról, azt látom, hogy körülbelül V-k milliót lefaragtak, csontig lefaragták a meglévő költségvetést. De most hogyan képzeljük majd a további redukciókat, ha még a 800 milliós költségvetési keret is túl nagy lesz az adó jövedelmek befolyása szempontjából, ha 650 vagy 600 millióban kell majd a normál költségvetést megállapítani 1 Mázmost mit csináljunk? A mi demokratikus és humanitárius érzésünkkel, másrészt kötelességérzésünkkel: a hadirokkantak, a hadiözvegyek ügyével szemben, (Bródy Ernő: A hadikölosönösökkel szemben!) hogyan fogjuk a modern szociális államnak ezeket a feltétlenül kötelező terheit elbírni?) (Peyer Károly: Csak ott lehet megtakarítani?) Nem akarok megtakarítani! Nem tetszett itt lenni! Amikor lassanként a társadalom elszegényedése folytán ki fog apadni a magán-karitász, ugyanakkor az áUam a maga szociálpolitikai költségvetését a minimumra fogja redukálni. (Peyer Károly: Miért azt? A miniszterelnökség rendelkezési alapját! — Söpkéz Sándor: Abból nem sokat lehet csinálni!) Másodszor kultúrállammá is fejlődtünk, az államnak szükségképpeni kulturális kiadásai is hihetetlenül megnőttek, de nemcsak nálunk, az egész világon. Ha ismertetni fogom azt a két főmotívumot, azt a két igen mély gyökerű szellemi áramlatot, amely az egész világon anynyira felemelte ezt a kulturális költségvetést, méltóztatik látni, hogy nem egyéni szeszély vagy valami magánkultúrgerjedelem volt a forrása az utóbbi tíz év magyar kultúrpolitikájának, hanem igenis olyan motívumok, amelyek az egész világon a leghatékonyabban működtek. Ilyen egyrészt a nacionalizmus, másrészt pedig a demokrácia. (Egy hang a szélsöbaloldalon: Harmadszor az egyéni hiúság! — Zaj. — Malasits Géza közbeszól. — Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Kornis Gyula: A nemzeti eszme világszerte éppen a világháború után megerősödött. Minden nemzet érzi, hogy a nemzet a maga spec iíiku mát, azt, ami magyarrá, angollá, szerbbé vagy oláhhá teszi, éppen kultúrájában éli ki. Ami a nemzeteket egymástól megkülönbözteti, az a lelkisége, a kultúrája, úgyhogy a nemzet nem faji kategória, (Zaj balfelől.) hanem elsőisorban szellemi princípium. A nacionalizmus megkétszerezte a kulturális költségvetést mindenütt; még a hideg Angliában is a világháború után kétszeresére emelkedett a költségvetés, annyira, hogy Snowden amikor szeptemberben kénytelen volt drasztikus módszereit alkalmazni, az összes tárcák közül éppen a kultusztárcát vágta le legjobban, amennyiben 25%-kai csökkentette ennek kiadásait. Ezt csak jellemzésül hozom fel, hogy ott is menynyire felemelkedett a költségvetés. Minden országban felemelték az iskolakötelezettség hatá11