Képviselőházi napló, 1931. II. kötet • 1931. november 04. - 1933. november 25.

Ülésnapok - 1931-24

332 Az országgyűlés képviselőházának 2h sága adna alapot olyan mozgalom megindítá­sára és olyan magatartás folytatására: úgy B, r szomszéd államokkal folytatandó gazdasági tárgyalások során, mint a mi ezeréves Ma­gyarországunk törekvéseinek politikai érvé­nyesítése irányában sokkal erősebbek volnánk, a siker sokkal több kilátásával tehetnénk ezt, ha ugyanakkor ugyanazokhoz, akik bajain­kat okozták, de már belátták, hogy maguk­nak is bajt okoztak vele, nem kellene mint késedelmes adósoknak kedvezményekért kö­nyörögnünk. Ezeket a költségvetési feleslegeket rend­szerint azzal igyekeztek helyeseknek feltün­tetni, hogy abból nagyszerű beruházásokat csinálnak. Kérdem azonban: ha az a körül­belül ezer millió pengő akkor megmaradha­tott vohm annak az adózónak zsebében, aki azt munkájával megszerezte, nem volna-e ma sokkal erősebb a gazdasági élet, nem volna-e aránytalanul nagyobb a teherbíróképesség a világválsággal és pénzválsággal szemben? A másik védekezés ezzel szemben az, hogy igen, de hasznos beruházásokat csináltunk ezekből a feleslegekből. Ez a hasznos beru­házás bizony nem mindig bizonyult egészen hasznosnak. Párat felsorolok belőle. Bocsá­natot kérek, ha esetleg összetévesztem a kül­földi kölcsönből teljesített beruházást a költ­ségvetési feleslegekből eszközölt beruházások­kal, azt hiszem azonban, a dolog lényegén ez nem változtat semmit. Ha akkor, amikor be­folytak ezek a költségvetési feleslegek és lát­ták, hogy feleslegünk van, beruházás helyett valorizálták volna a feleslegekből a hadiköl­csönöket, ez a pénz visszafolyt volna, és pe­dig hazafiság szempontjából igazságosan folyt volna vissza a magyar nép minden rétegé­hez (Ügy van! a baloldalon.) és ezek a nép­rétegek ezzel megerősödve, a termelést fo­kozni, az exisztenciákat gyarapítani tudták volna és ma ellenállóképességük is sokkal nagyobb volna. Egyúttal pedig nagyobb volna az állam hitele, ha majd valamikor sa­ját polgáraihoz, mint hitelezőkhöz fordulni óhajt, és nagyobb volna, klelégítettebb volna annak r a népnek igazságérzete, amely nép­nek fáj az, amikor hajdan gazdag embere­ket azért, mert vagyonukat hadikölcsönbe fek­tették^ ma nélkülözni, néha éhezni lát. (Lá­zár Miklós: Ez így van!) A közberuházás mindig olyan, hogy az erre szükséges összegeknek az évi költségvetés alap­ján való beszedése igen jelentékeny költséggel jár, ami leszámítandó a beszedett összegből. Amikor azt a pénzt kihelyezik, amikor építkez­nek, «tb., annak elkerülhetetlenül és szükség­képpen megint igen magas adminisztrációs költségei vannak. Az az Összeg, ha visszajutott is az ország gadasági vérkeringésébe, már meg­csappanva jutott vissza és visszajutott nagyon sok nem oda, ahova jutnia kellett volna, vagy nem úgy, ahogyan jutnia kellett volna. Mert például külföldön különböző célokra — most nem is akarok részletezni — vásároltunk, épí­tettünk, átalakítottunk drága palotákat, ezekből az átalakítási költségekből bizony a magyar iparnak, a magyar munkásnak igen kevés ju­tott, (Lázár Miklós: Semmi sem!) ellenben kül­földi fizetési mérlegünket, ha ezt kölcsönből csináltuk, ezzel szükségképpen rontottuk. Épí­tettünk szanatóriumokat, internátusokat, isko­lákat — a népiskolák ebben a tekintetben is tisz­teletreméltó kivételek — luxussal, túlzottan, amelyeknek súlyos bírságát először abban fizet­jük meg, hogy kétannyi ember számára épít­hettünk volna gazdaságosan és takarékosan, ülése 1931 november 19-én, csütörtökön. másodszor pedig megfizetjük abban, hogy az abban tartózkodó, vagy különösen az abban fel­nevelődő t ifjúság olyan igényekhez szokik, amely igényeket még az ezeréves Magyaror­szág a maga régi gazdagságával sem tudna szá­mára biztosítani. (Ügy van! Ügy van! a balolda­lon.) Épültek új egyetemek annak ellenére, hogy a kikerülő növendékeket nem tudjuk hová tenni, ellenben nem történt gondoskodás arról, hogy a ma gazdálkodó kisgazdát megtanítsuk a gazdálkodás ama módjára, amellyel többet, job­bat termelni s a változott gazdasági viszonyok­hoz alkalmakodni képes. {Ügy van! Ügy van! a baloldalon. — Dinich Ödön: Gazdasági iskola nincsen! — Kun Béla: A gazdasági népiskolák nincsenek felépítve! Megnyirbálták még az erre felvett összegeket is!) Elnök: Képviselő úr, letelt a beszédideje. Sándor Isván: Ha szabad lenne, még tizenöt percet kérnék. Elnök: Méltóztatik a kért meghosszabítás­hoz hozzájárulni? (Igen!) Ha igen, ezt határozatként mondom ki. Sándor István: Van nekünk — bocsánat, ha ezt a közhelyet felhozom, de valamivel ellen­tétbe kell állítanom, azért vagyok kénytelen felhozni — egy híres szép tudományos intéze­tünk a halélettan számára, ellenben — talán más vidéken nem is tudják, csak a Duna— tiszaköziek — a baracknak, amelyből évente sok millió jó valuta jön be az országba, amely el­volna helyezhető bármily mennyiségben, a termő ereje súlyosan meg van támadva, mert valami monilia nevű gomba pusztítja és erre nem jut egy kis tudós intézet, nem jut ennek számára megfelelő felszerelés és pénz, (Dinich Ödön: • Csak a csiborokra jut!) hogy ennek a betegségnek orvosságát megkereshessék, holott ebből százezer kis ember él, és a barackért tiszta * aranyvaluta jön be az országba. (Sauerborn Károly: Ez nem fontos! — Dinich Ödön: Az a fontos, hogy a csiborok jól éljenek!) De még a jövedelmezőnek látszó beruházá­sok sem történtek a legszerencsésebb kézzel. Nem hiszem, hogy a csepeli vámmentes ki­kötő tudná törleszteni a befektetett tőkének a kamatát, talán még a rezsit is nehezen fedezi. A bánhidai centrálénak kötéllel fogdossák a fogyasztót, (Eckhardt Tibor: Filihus ante pat­rem! — Derültség.) tehát az a centrale nem lehetett olyan sürgős, hogy ne lett volna sok­ka) bölcsebb dolog azt a pénzt — akár zár­számadási többlet, akár kölcsön volt — meg­takarítani és reálisabb, közelebbi eredményt hozó célokra fordítani. Most azután kénytelenek vagyunk drága valutákkal törleszteni azokat a kölcsönöket, amelyeket ezekbe az intézmé­nyekbe belefektettünk, annak ellenére, hogy a bevételeket nem látjuk és így ezek nemcsak a mai helyzetben, de a jövőre nézve is az állam költségelőirányzatának és végeredményben népe teherbíróképességének súlyos tehertéte­lévé váltak. Meglepőnek látszik, rnennyi min­den történt rosszul, mennyi minden nem tör-, tént meg, amire elsőrendű szükségünk volna s mi minden történt, ami nem elsőrendűen szükséges. Ennek oka szerény véleményen sze­rint a kormánynak a szakköröktől, a közvéle­menytől való elzárkózottsága, a nyilvánosság-' nak, a szabad szónak képtelen mértékű korlá­tozása. (Ügy van! balfelől. — Lázár Miklós: Az őszinteség hiánya!) Az ellenzéket próbálják most a felelőssége bevonni, holott, ha az ellen­zék itt a Házban bármilyen erősen állást is foglalt bármilyen kérdésben, (Dinich Ödön: Mindig leszavazták!) — kivéve, ha véletlenül

Next

/
Thumbnails
Contents