Képviselőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1931. augusztus 28.

Ülésnapok - 1931-7

Az országgyűlés képviselőházának 7 magángazdaság talpraállítását. (Propper Sándor: Le is fotografálták gondolkozó pózban! — Derültség.) Elnök: Kérem Propper képviselő urat, tartózkodjék a közfeeszólásoiktól! Györki Imre: Nem történt meg a magángazdaság szanálása, s a kormány r helytelen gazdasági politikája folytán ma már ott tartunk, hogy nem a magángazdaság szanálásáról kell beszélnünk, hanem a magángazdaság megmentése a legfőbb kormányzati programm. Azt látjuk azonban, hogy ezt a megmentést a kormány új adók bevezetésével kívánja megvalósítani. A szanálásnak nem ez a módja! Mert szanálni szanáltak itt ebben az országban a legutóbbi tíz esztendő alatt több ízben, szanáltak itt ebben az országban bukott malomigazgatót, szanáltak bukott bankárt, szanáltak bukott bankot, szanáltak filmgyárat, szanáltak bajbajutott lapvállalatot és szanálnak most megint egy bankot, a nélkül azonban, hogy valaha is elérkeztünk volna oda, hogy a felelősségrevonás megtörténjék a kormányzat részéről. A felelősségrevonás mindig elmaradt és elmarad ezúttal is. Az egyes vállalatok vezetői tehát valósággal bíztatást kapnak arra, hogy szabad a betevők vagyonát elherdálni ebben az országban, (Zaj a jobboldalon.) szabad a részvényesek vagyonával bármit tenni, mert ezt nyomtalanul és mindenféle konzekvencia nélkül lehet megtenni, mert a felelősségrevonás nem történik meg^ úgy, ahogy külföldön hasonló esetben megtörténik. Láttuk és látjuk, hogy ugyanakkor, amikor a pénzügyminiszter úr előáll egy újabb teherrel és előáll az államháztartás egyensúlyiba hozásával, teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy^ mi ment itt végbe a legutóbbi hat esztendő alatt, mi ment végbe azóta, amióta a Népszövetség pénzügyi megbízottja elhagyta ezt az országot, és amióta az úgynevezett Népszövetség által létesített vagy megalkotott államháztartási összeget valahogyan megállapították. Amikor a Népszövetség a szanálási programmot megállapította, akkor Magyarország az ő megállapításuk szerint évenként maximálisan 460 millió pengő közterhet bírt meg. Ez volt a megállapítás. Mármost ha nézzük, hogyan emelkedett ez a költségvetési tétel évről-évre, akkor látjuk, hogy ez a tétel már a szanálás utolsó esztendejében 750 millióra rúgott, 1925/26-foan 815 millióra, 1926/27-ben 900 millióra, 1927/28-ban 961 millióra, 1928/29-ben pedig 965 millióra rúgott. Igaz, hogy ezzel szemben most a pénzügyminiszter úr azt hangoztatja, hogy amióta ő a pénzügyminiszterséget átvette, programmjában állandóan benne van a kiadások csökkentése, és láttuk is azt a kínos vergődést, amely itt a legutóbbi években történt, amikor 2—3%-kal sikerült ugyan a költségvetés végöisszegét valahogyan kisebbíteni, azonban ez az összeg is az előre nem látott kiadásokkal megint csak akkora összegre emelkedett, amekkora Összeget a korábbi költségvetések megállapítottak. Ezt teszi a kormányzat akkor, amikor a közterhek viselésében ma már ott tartunk, ahol nálunknál jóval hatalmasabb, jóval gazdagabb államok tartanak, amelyeknek nemzeti jövedelme, az egy-egy főre eső nemzeti jövedelem majdnem duplája annak, amennyi nálunk, s ezzel szemben nálunk a közterhek nemhogy csökkennének a magyar jövedelmi viszonyokhoz képest, hanem állandóan emelkednek, s ez ülése 1981 július 28-án, kedden. 53 az újabb törvényjavaslat is csak ezt a célt szolgálja. Felmerül ilyen pénzügyi gazdálkodás mellett az a kérdés, hogy vájjon akkor, amikor itt tartunk, bennünket terhel-e a felelősség azért, hogy mi duzzasztottuk fel a költségvetést, vagy a kormányzatot, amely most megint újabb hatalmat akar a kezébe kapni és a költségvetési tételt fenn akarja tartani, mert új adók kreálásában más célt nem lehet látni. Felmerül az a kérdés, hogy yajjon az ellenzék vitte-e bele az állami gazdálkodásba azt a pazarlást, amelyet a kormányzatnál észlelhetünk. Ezekre a feltett kérdésekre csak azt felelhetjük, hogy nem az ellenzék, mert ezt a kormány csinálta tízéves politikájával, amely kormány akkor minden kontroll és minden fék nélkül engedte meg, hogy minden miniszter alkotó vágyának eleget tehessen és emlékét megörökíthesse, nem törődve azzal, hogy; elbirják-e ezeknek az emlékeknek megörökítését az adófizetők, igen vagy nem. De ha a kormány politikájának ahhoz a részéhez megyünk el, amelyet ma megint érinteni akarok, a tisztviselői politikájához és ezt a politikáját vesszük szemügyre, akkor ebben a tekintetben emlékezetébe idézem a t. Háznak a pénzügyminiszter úrnak 1929. május 22-én a költségvetés tárgyalása alkalmával tartott beszédét, amikor is a pénzügyminiszter úr azt a szerintem is helyes tételt állította fel

% hogy kevés és jól fizetett tisztviselőt akar látni az országban. Ismélem, ez helyes elgondolás és magam is ezt tartom egyedül célravezetőnek. Ha azonban az ő kijelentése óta követett politikáját nézzük a kormánynak, azt látjuk, hogy nem lett kevesebb á tisztviselői kar s hogy nem egy jól fizetett tisztviselői karral rendelkezünk, hanem ellenkezőleg a tisztviselők illetményei roszszabbodtak; rosszabbodtak már a múlt év decemberében és rosszabbodni fognak újból e törvény megalkotása után. S amikor az egyik oldalon a tisztviselőknek nagy tömegére vonatkozóan ezt állapíthatjuk meg, akkor a másik oldalon azt láthatjuk, hogy a kormányzat tisztviselői politikája abban nyilvánult meg, hogy akik a kormányhoz közel állottak, akik kegyeltek voltak az egyes minisztériumokban, azok állást halmozhattak, azoknak jutalék és jutalom jutott, azok haszonrészesedésben részesültek, azok pótlékolást hapták, azok beülhettek közpénzen kreált ipari, kereskedelmi vagy mezőgazdasági vállalatok igazgatói állásába. Egyesek részére lehetővé tették az idő előtti nyugdíjazást, majd — a nyugdíjazás után — megint visszakerülhettek állami alkalmazásba. Végkielégített tisztviselőket láttunk, akik felvették a magas végkielégítési összeget, majd néhány év múlva ismét ott láttuk őket állami szolgálatban. Láttunk — és erről nem egyszer szó hangzott el az ellenzék részéről — képviselőtársaink között is olyanokat, akik a Képviselőház feloszlatása után a korteskedésre szánt egyhónapi vagy hatheti idő alatt megint visszakerültek tisztviselői állásukba és előléptek, majd pedig újból képviselővé való megválasztatásuk után zavartalanul élvezhették magasabb illetményeiket. Ezt látjuk, és ezt folytathatnók meg azzal, hogy sehol, egyetlen állam költségvetésében nem látjuk azt a tékozlást, amely megvan a magyar külképviseletnél, ahol valósággal versenyzünk a legnagyobb, leghatalmasabb, pénzügyileg legjobb viszonyok között lévő államokkal. Egyik állam sem telítette az egésss világ