Képviselőházi napló, 1931. I. kötet • 1931. július 20. - 1931. augusztus 28.

Ülésnapok - 1931-4

30 Az országgyűlés képviselőházának U* ülése 1931 július 23-án, csütörtökön. sorban az angol munkáskormányt és annak vezetőit: Hendersont és Mac Donaldot illeti meg. (Propper Sándor: Éljen Mac Donald, éljen Henderson!) Ha azonban a német kérdés rendezést nyer, kérdés, hogy a magyar pénzpiacnak mikor állnak rendelkezésére a szükséges tőkék. Meg kell ezt kérdeznem azért, mert hiszen az iparos és a kereskedő máris megáll, nem bírja a munkásait foglalkoztatni és nem egy iparos, nem egy kereskedő bocsátotta már el alkalmazottait. Én nem akarom itt felsorolni azoknak a vállalatoknak a neveit, köztük egy igen nagy és hatalmas vállalatnak a nevét, amely vállalatok részben már végrehajtották a munkások teljes elbocsátását, részben pedig náluk az elbocsátás kilátásba van helyezve. (Friedrieh István: Hétfőre!) Nincs vásárlás, az iparosok és a gyárak sem tudnak nyersanyaghoz jutni, mert hiszen a nyersanyagért egyik-másik vállalat dollárt követel, dollárt pedig nem tudnak beszerezni, mert hiányoznak hozzá azok az egyéb lehetőségek, amelyek dollár beszerzését lehetővé tennék. Ha ez az állapot, amely ma van, hogy csak 5%-ot vehet igénybe a betevő és hogy a folyószámláknál is súlyos korlátozások vannak, még csak rövid ideig is fenntartatik, akkor számolni kell azzal, hogy a munkanélküliség olyan arányokat fog ölteni, amely arányok lényegesen túlhaladják az eddigi arányokat. A kormány ezekben a súlyos időkben nemhogy segítségére sietett volna azoknak a rétegeknek, amelyek önhibájukon kívül munka nélkül vannak, hanem ellenkezőleg éppen ezeknek a rétegeknek, az ipari és a városi lakosságnak, drágította meg a kenyeret és el lehetünk rá készülve, hogy a közeli napokban^ — hiszen tisztán csak napok, vagy órák kérdése —, tíz vagy talán még több fülénél fel fogják emelni a legegyszerűbb emberi tápláléknak, a kenyérnek az árát. (Farkas István: Szégyen, gyalázat!) Emlékszem rá, hogy Franciaországban milyen forradalmi hangulatot idézett elő az a tény, hogy ott egy sou-val fel akarták a kenyér árát emelni. Nálunk úgyszólván szó nélkül térnek napirendre afelett, hogy a búza árához egy, majdnem a búza árával egyenértékű állami támogatást adnak (Rassay Károly: Állami ajándékot!), amely állami támogatást azonban az állam nem más tartalékokból fedezi, hanem ezt a támogatást áthárítja azokra, akik a kenyér fogyasztói és azoknak kell ezt megfizetni. Már pedig a kenyérfogyasztók a legszegényebbek, a kenyérfogyasztók a társadalomnak éppen azt a rétegét alkotják, amely ma nem újabb adókat, újabb terheket tud vállalni, hanem ellenkezőleg, amelynek tényleg segítségére kellene sietni. Kérdem: ha az állam tud ilyen intézkedéseket életbeléptetni és azt mondja, hogy szükség van arra, hogy a mezőgazdaságon segítsünk, akkor miért tesz különbséget állampolgár és állampolgár között? Az a mezőgazdaságban dolgozó, vagy mezőgazdaságot folytató lakosság mennyiben élvezhet kiváltságosabb helyzetet, mint pl. az ipari munkásoknak azok a nagy tömegei, akik szintén éveken keresztül becsületesen megkeresték a maguk életszükségleteit és most munkanélküliség folytán nem tudnak munkaalkalmat találni? Különösen a most történő pénzügyi rendelkezések teszik ismét aktuálissá a kérdést. Kérdem: mi történjék azzal a munkással, aki önhibáján kívül, esetleg évtizedek után kerül ki az uccára egy gyárból, egy műhelyből, ahol 20—30 évet dolgozott? Most elbocsátják és kiteszik az uccára csak azért, mert a pénzintézetekkel szemben alkalmazott rendelkezések nem teszik lehetővé, hogy a jgyáros a szükséges forgótőkéhez jusson és munkásait foglalkoztatni tudja. Elsősorban is szükségesnek tartom, hogy ezekben a súlyos időkben a Képviselőház maradjon együtt. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Semmi szükség nincs arra, hogy moist a Képviselőház szünetre menjen (Ügy van! a szélsőbaloldalon.), amikor ilyen súlyos állapotok vaunak az országban, amikor ilyen válságos a helyzet. Az ország lakossága jogg-al elvárja azt* hogy azok, akiknek ténykedésétől függ és akiknek kezére van bízva az ország sorsának irányítása, legalább maradjanak eg*yütt, legyen egy fórum, ahol ezekről a kérdésekről beszélni lehet. Tudom, hogy ennek a pénzügyi helyzetnek sok olyan részlete van, amely nem tartozik a nyilvánosság elé és amely nem is való ide, azonban mégis fel kell vetnem néhány kérdést, nem olyanokat, amelyek nem volnának köztucloniásiiak, hanem olyanokat, amelyek köztudomásúak, amelyekről a lapok is írtak. Rá kell mutatnom arra, hogy milyen helytelen rendelkezés volt az többek közt, hogy az állam kincstári utalványokat, úgynevezett bonokat adott egyes ipari vállalatoknak, amelyek annak ellenére, hogy kötelesek lettek volna ezeket a bonokat saját tárcájukban megőrizni, vagy bankjuknál elhelyezni, kivitték ezeket külföldre, árfolyamon alul értékesítették és ezzel a magyar pénzpiacnak mérhetetlen károkat okoztak. Ezekről és ehhez hasonló dolgokról kell beszélnünk és ezekre nézve kell felvilágosítást kapnunk a kormánytól. Ha pedig ezek a kérdések nem tárgyalhatók a teljes nyilvánosság előtt, akkor lehetőséget kívánunk nyújtani a kormánynak arra, hogy ezek a kérdések egy bizottságban tárgyaltassanak, amely bizottságban adja meg a kormány a szükséges felvilágosításokat, amely bizottságnak azonban egyúttal jogot kell adni arra, hogy a maga felfogása szerint helyes és célszerű intézkedéseket végre is hajthassa. Ügy látom, hogy gazdasági életünk vezetése nincs a legjobb kezekben. Látom, hogy külföldön és más államokban ezekben a súlyos és válságos időkben a gazdasági élet legkiválóbb vezetőit ültetik felelős pozíciókba, nem azt nézik, hogy politikus-e az illető vagy nem, hanem azt, hogy mennyiben tud szaktudásával az országnak hasznára lenni. Ez a kérdés, amely itt előttünk áll, nem új kérdés, mi már régen rámutattunk arra, hogy az a gazdasági politika, amelyet a kormány éveken keresztül folytatott, előbb-utóbb ide fog vezetni. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon. — Propper Sándor: Kinevettek bennünket!) Azok az intézkedések, amelyeket javasoltunk, alkalmasak lettek volna talán arra, hogy ezt a súlyos helyzetet enyhítsék; ma már ezeknek a végrehajtására nagyon nehezen lehet majd rátérni, de rá kell térni, ha csak nem akarjuk azt, hogy az egész ország egy ennél súlyosabb, válságosabb helyzetbe kerüljön. Én nemcsak abból a politikai állásfoglalásomból kifolyólag, amellyel mint ellenzéki bizalmatlansággal viseltetem a kormány iránt, hanem abból kifolyólag is, mert meggyőződésem, hogy a kormány a mai összetételében nem alkalmas ezeknek a mélyreható reformoknak keresztülvitelére (Ügy van! Ügy van! a szélső-