Képviselőházi napló, 1927. XXXVII. kötet • 1931. május 23. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-514

Az országgyűlés képviselőházának 514. ülése 1931 június 2-án, kedden. 71 niok kell, nem tudom meddig, talán addig, amikor majd olyan földmívelésügyi miniszter lesz a magyar kormány tagja, aki erre is helyez valami súlyt. Persze addig, míg a viszonyok olyanok, mint a maiak erről nem lehet szó. Ha a népjóléti miniszter úr ebből a javaslatból a 22. §-t kihagyná, akkor lehetne velünk beszélni arról, hogy megszavazzuk a törvényjavaslatot; de addig, míg erre nézve a miniszter úr nem nyilatkozik, erről nem lehet szó, mert abban a magyarázatban, amelyet a legutóbbi ülésen a népjóléti miniszter úr adott, a 22. §-ról egy szót sem szólt, pedig ez a 22. § az egész javaslatnak a tengelye, e körül mozog minden s e miatt a 22. § miatt lehetetlen, hogy mi ezt a törvényjavaslatot megszavazzuk. Hogy az, amit Vass népjóléti miniszter úr el akart érni a javaslatával, mennyire nem sikerült, annak bizonyítéka az a körülmény, hogy törvényét már rövid időn belül megint reformálni kell. Csak az a sajnos, az a baj, hogy nálunk az ilyen törvények nem úgy reformáltatnak, ahogy ennek a szüksége fennáll, hanem ellenkezőleg. Miért nem akarja a népjóléti miniszter úr a tényleges bajokat észrevenni, s ha észreveszi, miért nem azokon kíván elsősorban segíteni és miért kíván olyan reformokat, amelyek szintén abszolúte nem fognak a bajokon segíteni. A javaslat indokolásában azt olvastam, hogy az általános gazdasági válság, speciálisan a magyarországi gazdasági válság a Társadalombiztosító válsága is. Ez igaz. De ha ez igaz, akkor miért nem a megfelelő ellenintézkedésekkel kívánják ezt a válságot a lehetőség keretein belül eltüntetni? Ez itt a baj. Amikor látjuk, hogy a deficit honnan ered, amikor meg tudjuk _ állapítani azt, hogy azt a deficitet, amely jelentkezett a Társadalombiztosító Intézetnél, nem a nyújtott segélyek idézték elő, hanem a túl nagy adminisztráció, akkor világos és tiszta, hogy nem a segélyeknél kell az ellenintézkedéseket megtenni, hanem az adminisztrációnál, amely előidézte ezt az aránytalan, nagy deficitet. A kinnlevőségek, a munkáltatók által be nem szolgáltatott járulékok idézték elő elsősorban a hiányt. Ezen az igen t. miniszter úr úgy kíván segíteni, hogy a késedelmi kamatot 2%-ról 1%-ra akarja csökkenteni! En nem mondom, hogy ez a 2%-os késedelmi kamat, (Homonnay Tivadar előadó: Nem kamat, hanem pótlék!) illetőleg pótlék a mai viszonyok között valami könnyű dolog. Ez igaz; de ennek a csökkentése abszolúte nem hivatott a bajon segíteni. Ha a pótlék 2% helyett 1%-ot fog kitenni, de^ a munkáltatók továbbra sem fogják beszolgáltatni a járulékokat, ez nem fog segíteni a bajon. Intézkedéseket kell tenni, — intézményesen — hogy a munkáltatók, ha levonták a járulékokat, ezeket igenis szolgáltassák be. Nem is beszélek arról, hogy a munkáltató a járuléknak azt a részét, amelyet ő tartozik a munkásai után viselni, beleszámítja a rezsiköltségekbe. Nem hiszem, hogy van olyan munkáltató, aki, amikor valamely munkának a kalkulációját megcsinálja, ne venné számításba, hogy neki a munkásaiért bizonyos összeget kell szánnia betegségi, baleseti biztosításra. Ha tehát a járulék egyik felét levonja, a másik felét, az ő járulékát pedig a munkába beleszámítja, akkor nem lehet megérteni, hogy miért nem lehet törvényesen erélyesebben lépni fel azok ellen a munkáltatók ellen, akik ilyen indokolatlan hátralékban maradnak. Azok a munkáltatók, akik ilyen hanyagok, ilyen kötelességmulasztók, azzal az Összeggel, amelyet a munkásoktól levontak, üzletet csinálnak, azzal az összeggel dolgoznak, az a pénz nekik még hoz. Mégis ezeken kíván a miniszter úr elsősorban segíteni azáltal, hogy a 2%-ot 1%-ra szállítja le. A kinnlevőségek azonban — ezt határozottan lehet állítani — ezáltal nem fognak csökkenni, azok, sajnos, talán még nőni is fognak. Amikor a miniszter úr olyan nehezen tudja magát elhatározni arra, hogyan is segítsen azon a bajon, hogy.az adminisztráció ilyen túlméretezett, akkor gondolkodóba esik az^ ember, hogy miért van ez. Ha a magam részéről ezen gondolkozom, akkor arra az eredményre jutok, hogy azért olyan nehéz ezt az adminisztrációt leegyszerűsíteni, leépíteni a szükséges nívóra, mert azokat, akik ennél az^ intézetnél alkalmazásban vannak, — legalább a túlnyomó részük — az ellenforradalmi szolgálataikért jutalmazták és ezért nehéz ma még mindig leépítéseket eszközölni, mert ezek az emberek arra hivatkoznak, hogy ha jók voltak arra, hogy az ellenforradalmat győzelemre vigyék, és ezért az volt a jutalmuk, hogy állást, elhelyezkedést kaptak a Társadalombiztosító Intézetnél, őket, akár hozzáértők, akár nem hozzáértők, tovább is ott kell tartani. Ha tudjuk azt, hogy a pénzügyminiszter úr, amikor azt kívánták tőle, hogy a forgalmi adó végrehajtóit építse le, ezeket úgy építette le, hogy elhelyezte őket a Társadalombiztosító Intézetnél, akkor én egészen jogosan mondom azt, hogy ott nem az volt a döntő, hogy valaki hozzáértő-e vagy nem, hogy valakinek van-e szociális érzéke, vagy nem, mert állítom, hogy a Társadalombiztosító Intézetnél az alkalmazottaknak kell, hogy szociális érzékük legyen. Nem lehet ma már azt mondani, semmifélekép sem lehet azt mondani az illető tisztviselőnek, ha egy munkás az ő jogait kéri és valahogyan hangosan meri kérését elmondani: na, na, ne olyan hangosan, mert majd Zalaegerszeg lesz a következménye. Zalaegerszeg ma már nem azt a célt szolgálja, amelyet valamikor szolgált és éppen nem lehet ma már ezzel fenyegetni, de mégis így kezelik a munkást, a munkásnőt, akiknek ott dolguk akad az ott alkalmazásban levő tisztviselők, mert nem.értenek az ügyekhez, mert nem tudják megérteni: ők iazért vannak ott, mert a munkásságnak van erre szüksége, ök éppen fordítva fogják fel a dolgot, hogy hiszen ő értük vannak azok, akiknek ott valami ügyük akad, akik ott jogaikat keresik, munkaidőt mulasztanak, napokat töltenek el, amíg valamire tudnak valahogyan jutni és mégsem kapják meg, ami nekik jár, amit a törvény nekik tulajdonképpen biztosít, mert az autonómia, amely ezidőszerint ott fennáll, nem az, laminek lennie kellene. Mindaddig, amíg az alkalmazott, a tisztviselő különáll az önkormányzattól, mindaddig, amíg az önkormányzat az alkalmazottakra, iá pénztári tisztviselőkre semmi befolyással nem bír, amíg ezekre nézve az önkormányzat idegen test, mindaddig ott nem javulhat a helyzet. Ezt kellene az igen t. népjóléti miniszter úrnak meglátnia. Ö hiába mondja azt, hogy az autonómiával egyetértve kíván a bajokon segíteni, ha nem adja meg az önkormányzatnak azt a hatáskört, amely neki a háború előtti időben megvolt és amelynek alapján ha valami panasz merült fel, az autonómia intézkedhetett. Egy ilyen nagy testületben, ahol annyi beteg 14*