Képviselőházi napló, 1927. XXXVI. kötet • 1931. május 8. - 1931. május 22.

Ülésnapok - 1927-505

278 Az országgyűlés képviselőházának 505. ülése 19$ 1 május 18-án, hétfőn. A kultuszminiszter úr éppen az elmúlt na- 1 pókban felemelte intőszavát azzal a felfogással szemben, amely a nép elégedetlenségét az I oktatás megakasztásával akarja elfojtani és ; utal éppen Spanyolország analfabétizmusának j példájára. Nos, ehhez mi hozzátehetjük és hozzátehette volna a miniszter úr is a létezett j spanyol iskolák népoktatásának szellemét, azt a szellemet, amely Perrert halálba juttatta, azt a szellemet, amely logikus előfutárja és előidézője volt a forradalomnak, azt a szellemet, amely sajnálatosan — meg kell mondanom — a mi iskolánkban is uralkodik. A kultusztárcával szembeni beállítottságunkból természetesen azt sem lehet kimagyarázni, hogy rajongunk pl. a felekezeteknek hihetetlen mérvben megduzzasztott támogatásáért, azért a nagy templomépítő programért és hogy nem látnók ezzel kapcsolatban azt, hogyan alakul át a kultusztárca is hovatovább hatalmi tárcává, hatalmivá abban az értelemben, hogy a felekezetek .busás anyagi támogatását kiterjesztik 'és megszilárdítják ezeknek a lelki hatalmát olyan mértékben és olyan méretekben, amilyen — ismételten az előbb elmondottakat — csak Spanyolországban, a nagybirtokok, a koldusok és a klerikalizmus őshazájában volt tapasztalható és megduzzasztja a tárca ezeket a költségeket, ezeket a kiadásokat olyan szükségletek rovására, amelyeknek a nép egyetemes szükségleteihez a felekezeti kiadásoknál vitathatatlanul több közük van. Beállítottságunkat természetesen nem magyarázza meg az sem, hogy egyszerre elkezdenénk szent lángban égni a leventeproblémáért, amelynek a kultusztárcához való sorolása már egymagában teljes mértékben kihív minden jogos kritikát és aggodalmat és amelynek — nem győzzük eléggé hangsúlyozni — nemcsak kinövéseivel és lényéből logikusan következtető brutalitásaival nem értünk egyet, hanem annak egész rendszerével • mereven szemben állunk és kihatásaiban végzetesnek tartjuk az egész magyar népre, az egész magyar államra nézve. Tovább megyünk. Mi, akik a népoktatás kifejlesztésében látjuk legfőbb kultúrpolitikai feladatunkat, bizony kevés meghatottsággal nézhetjük azt, hogy miképpen hanyagolódik el ez a terület a gyakorlatban, hogy hogyan erősödik a libapásztori szükséglet a beiskolázási törvénnyel szemben, hogyan virul a nagybirtok árnyékában az analfabétizmus, a nagybirtok ' egyenes támogatásával hogyan lesz függvénye a falusi tanító a nagybirtok analfabéta-nevelő osztályérdekeinek. Es nem tudunk elérzékenyedni, ha azt halljuk, hogy igen mérsékelt számítások szerint még mindig többezer népiskolai objektumra van szükség, mert részben a tanyai vidékek, részben a városok terjeszkej dése, részben új települések ezt szükségessé teszik. Ezek azután évekig a legborzalmasabb iskolaviszonyokkal küzbödnek és a kis gyer' mek bizony — aki a gyakorlatból is ismeri, ' tudja — órákig küzködik esőben, sárban, hóban, amíg iskolába kerülhet. ,

f Amint bevezetőmben mondottam, szükséges volna ezekről a kérdésekről részletesen és alaposan beszélni. Most, ma, a kultusztárca vitája volna erre alkalmas, ha nem volna olyan tárgyalási rend, olyan házszabály, • amelynek egyetlen célja az, hogy az ellenzéket kiful- '•• 1 assza, amelynek egyetlen módszere ^az, hogy a klotür mögé fojtsa a feltörekvő kívánságokat és elégületlenségeket, amelynek egyetlen j módszere, hogy ráül a szelepre és rábízza a gőzre, hogy vagy férjen el a kazánban, vagy pedig robbanjon, ha már elegendő férőhelyet nem talált. Nincs tehát mód arra, hogy a kultusztárcával kapcsolatos kérdéseket a maguk valóságában és terjedelmében hozzuk a Ház elé. Erre vonatkozólag, amit tudunk, azt csak a miniszter úr és az ügyosztályvezetők szájából és cikkeiből tudhatjuk meg. Tanácsainkat, tapasztalataink alapján felgyülemlett kívánságainkat — hiszen azért vagyunk ellenzéki képviselők — sem nyilt szinen, sem négyszemközt nem kérik, a hivatallal együttjáró egyéb isteni adottságok fennállása felől minden érdekelt — pedig van, aki nem érdemli meg — egészen meg van győződve és ha a rendelkezésünkre álló egyetlenegy fórumon bírálunk, szavaink belevesznek egy türelmetlen álparlamentarizmus idegességébe, mert a túloldal és annak mindenkori irányítója, a közigazgatás nem tűr bírálatot. Az pedig természetes és magától értetődő, hogy a hódolat hangjaival nem szolgálhatunk egyetlenegy tárca költségvetésének tárgyalásánál sem. Amikor tehát a reánk bízott kötelességet teljesíteni, a reánk bízott munkát elvégezni akarjuk, nem marad más mód ennek a kötelességnek teljesítésére, mint ebből a hatalmas problcmiakomplexusból egyetlenegy kérdést kiragadni és egyetlenegy kérdéssel foglalkozni a szükreszabott időn belül. Éppen ezért én is csak egy kérdést veszek elő, egy sürgősnek, égetően fájdalmasnak és aktuálisnak tartott kérdést és ez a klinikák költségvetése, a klinikák dotációjának kérdése. (Farkas István: Elég sovány!) Magyarországon ma már odáig jiutöttunk — a gazdasági viszonyok mostohaságária hivatkoznak — hogy kórházaink a legvégsőkig el vannak hanyagolva, a kórházi ágyak a legvégsőkig ki vannak használva. Ha most vesszük, hogy ehhez hozzájárul az is, hogv a klinikák dotációját az eddiginél is mélyebbre és szűkebbre csökkentik, azt hiszem, ezzel olyan veszedelmet idézünk fel, amely az egész magyar közegészségügyet alapjában fogja megrendíteni. A klinikák dotációjának, a klinikák költségvetési ellátásának ügye már a konzervatív köröket is megmozdulásra késztette. Igaz, hogy ez a megmozdulás igen óvatos formiában és igen devot hangon történt és ennek a megmozdulásnak is élét kívánja venni azzal, hogy rámutattak az utóbbi napokban arra, hogy majd a Rockefeller-alap fog megfelelő támogatásról gondoskodni. Mégis úgy érezzük, hogy erről a kérdésről nekünk is beszélnünk kell, mégpedig két szempontból. Az egyik maga az egyetemi oktatás szempontja, a másik pedig a beteggyógyítási szempont. Az egyetemi oktatás hatásfokát már lényegesen lecsökkentette annakidején a numerus clausus. Nem akarok ebben a pillanatban erről 'beszélni, nem akarok beszélni arról sem, hogy imiféle jogsérelmet rejt magában ez az intézkedés, itt csak azt a vonatkozást akarom szóvá tenni, hogy hogyan küszöbölte ki az egészséges versenyt, hogy kontraszelekciójával hogyan teremtette meg a jogászorvost, az ifjúsági tüntetőt vagy a politikai pártok előszobáinak mindenre kapható szervezett csapatait. És ha most, éppen az utóbbi napokban valamilyen alkalommal, ha jól tudom Nékam professzor szóvátette azt, hogy a klinikáknak, általában az egyetemeknek a társadalomra való appellálása eredménytelen maradt, akkor méltóztassék arra is gondolni, hogy ez intézmény nemcsak egy bizonyos felekezet szimpátiáját játszotta el, de eljátszotta minden haladó gon-