Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-496

Az országgyűlés képviselőházának U96. ülése 1931 május 1-én, pénteken. 317 még táppénzben is részesül, míg a mezőgazdasági cselédekről is gondoskodás történik némileg, mert hiszen kórházi ápolásban részesül betegség esetén nemcsak a cseléd maga, hanem hozzátartozói is és erre az időre a konvenció levonásáról még nem hallottam és talán nincs is magyar gazda, aki levonná a cseléd illetményéből, azonkívül a városban vannak ambulanciák, ingyenes (rendelő helyek, amelyekről tegnap Meskó Zoltán t. képviselőtársam jegyezte meg, hogy még perzsabundába öltözött nők is ezeket veszik igénybe, addig a falu népének nincs semmi. Sőt még ha halálosan beteg is, akkor sem igen, mert igen sokszor sok kilométernyire van a betegtől az orvos és még ha közel volna is, nem igen veheti igénybe az orvost a költségek miatt. Ertem ezalatt, igen t. miniszter úr, a falusi kis- és törpebirtokos népességet, akin akármilyen nagy a családja és akármilyen kicsi az ingatlan vagyona, mégis a legtöbb esetben könyörtelenül behajtják a kórházi költséget. Nekünk több szép humánus intézményünk van, küzdünk az egyke ellen, a gyermekáldást meg kívánjuk tartani, azután tüdőbeteggondozókat iparkodunk felállítani és a meglevőket fenn akarjuk tartani, de úgy látszik, mintha éppen talán a legértékesebb, a legtöbbet küzdő, a legtöbbet szenvedő néprétegről, a falusi törpebirtokos földmívelőközönségről megfeledkeznénk. Fájdalom rágondolni is, hogy a családanyának azért kell elpusztulnia orvosi beavatkozás nélkül, mert a férj nem bír orvost hozatni, attól fél, hogyha kórházba viteti feleségét, gyermekeinek anyját, a végrehajtó jelenik meg a portáján és elárverezteti a kis házát. Ez az állapot tarthatatlan. (Ügy van! a jobboldalon.) Ezen az állapoton mindenképpen segíteni kell. Ezek a törpebirtokosok, amint Krisztián képviselőtársam mondotta, adójuk arányában hozzájárulnak az országos betegápolási alaphoz és ezzel szemben semmit nem élveznek. Ügy gondolnám, — nem tudom helytálló-e vagy megvalósítható-e, de talán igen — hogy talán az egész kórházi ápolás ügyét államosítani kellene. Talán akkor ilyenformán bekerülhetne a kórházba mindenki, vagyoni állapotára való tekintet nélkül, talán akkor az adók arányában befolynék az a bizonyos összeg és igazságot lehetne tenni a lakosság minden rétege közt. De még ezenkívül is sok kívánnivaló van hátra. Panaszkodnak az orvosok, hogy nem tudnak megélni, olyan sokan vannak. Talán igazuk is lehet itt Budapesten, ahol majdnem minden házban lakik egy-egy orvos, de kinn a vidéken olyan kevesen vannak, hogy nem lehet őket megközelíteni sem, különösen a téli időkben. Az egészségügyi körzeteket talán jobban lehetne beosztani. Nem kellene 25—30 kilométeres körzeteket egy körorvos gondozására bízni akkor is, amikor természeti akadályok vannak előtte, hogy a felügyeletére bízott községeket megközelíthesse. A közegészségügyeknek semmiképen sem válik hasznára, amikor a messzelakó körorvos kéthetenként egyszer belátogat a kisközség bírójához, megkérdezi, vájjon van-e valaki beteg, bíró úr, jelentkezett-e valaki. No és ha másnap jelentkezik valaki, majd hogyan várja be, hogy 14 nap múlva megint csak megérkezik a körorvos. Amint az előbb említettem, kórházakra pedig nem telik és nem is mer kórházba menni a beteg. Mielőtt a szegény falusi beteg orvost láthatna, maris elhantolják. Ezen a helyzeten segíteni mindenképpen emberbaráti kötelességünk volna. Az artézi kutakról esett már szó, talán csak szószaporítás, amit most mondok, de meg, sajnos, ezidőszerint nincs az államkincstár abban a gazdasági helyzetben, hogy minden fennálló bajon segíteni tudna. Azért ennek a dolognak látása még sem tilthat el bennünket attól, hogy itt fel ne emeljük szavunkat, hogy igenis szükséges a falvaknak jó ivóvízzel való ellátása. A községekben a közegészségügyi hatóságok megvizsgálták az ivóvizet szolgáltató kutakat és megállapították, hogy nem mentesek a kórokózó bacillusoktól. A községek maguk nincsenek olyan anyagi helyzetben, hogy ezen az állapoton segíteni tudnának mélyfurrások által és így az államhoz jönnek segítségért. Ha most ebben a költségvetésben nem is áll kellő összeg a miniszter úr rendelkezésére, én mély tisztelettel kérem, méltóztassék ezt a dolgot napirenden tartani olyképpen, hogy ez a nagyfontosságú ügy a jövőben jobb ellátásban részesülhessen. Előre is jeleztem, mélyen t. Képviselőház, hogy csak nagyon rövid időre óhajtom igénybevenni mélyen t. figyelmüket. Be akarom váltani igéretemet. Pártállásomnál fogva, de az igen t. miniszter úr iránti bizalmamból kifolyólag is a címet elfogadom. (Helyeslés jobbfelöl.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Moser Ernő! Moser Ernő: Mélyen t. Képviselőház! Röviden csak két kérdést kívánok a t. miniszter úr figyelmébe ajánlani. Az egyik a kisvárdai kórház megépítésének ügye. Már néhai Vass miniszter úr az 1926/27., illetőleg 1927/28. évi költségvetés rendkívüli kiadásai között a kisvárdai kórházat azoknak a 'kórházaknak a sorába vette fel, amelyek okvetlenül megépítendők és erre a oélra legjobb tudomásom szerint 880.000 pengőt be is állított. Kisvárda községe a kórház céljaira 10 katasztrális holdas telket vásárolt, s ezt az állam rendelkezésére bocsátotta, ezenkívül pedig 1 milliárd koronáért, mai értékben 80.000 pengőért a vármegyétől megvette a mostani kórházat és azt a népjóléti miniszter úrnak a csecsemő-, illetőleg anyavédelem céljára ajánlotta fel. Sajnos, az egé&z építkezésből nem lett semmi, annak ellenére, hogy Vass miniszter úr a kisvárdai kórházat annak idején azon négy legsürgősebben felépítendő kórház közé vette fel, amelyekre abszolút szükség van. Egy pillantás a térképre megmutatja, hogy Vass miniszter úr a helyzetet rendikívül jól ismerte. Tény, hogy békében Kivsárdáuak nem volt közegészségügyi szempontból olyan fontossága, mint ma, mert hiszen a Kisvánlától 50—60 kilométernyi körzeten belül ott volt munkácsi, ungvári, beregszászi és nyíregyházai kórház. Sajnos, a trianoni békekötés Bereget és Szabolcsút, illetőleg Ungot és Szatmárt kettévágta. Azoknak a részeknek, amelyek ide átestek, nincs kórházuk, mert a megyék központjai cseh megszállott területen vannak. De hasonló a helyzet az úgynevezett Tiszazugban is — amely Zemplén vármegyéhez tartozik, illetőleg annak Kisvárdához gravitáló 11—13 községben, mert ezeknek a községeknek ma semmiféle összeköttetésük nincs a megye központjával, Sátoraljaújhellyel azért, mert a csehek a csap—sátoraljaújhelyi vonalat, amely természetes összekötő^ vonal volt ezen községek és a megye (központja, illetőleg az ottlévő kórház között, szintén bitorolják. Maradt tehát egyedül a cirka 70 beteg befogadóképességű kisvárdai kórház. Ha ezt a kórházat közelebbről megnézzük, látjuk, hogy az talán szilárdan megépített épület, de körülbelül 40—50 évvel ezelőtt építették s ma már a