Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.

Ülésnapok - 1927-496

196. ülése 1931 május 1-én, pénteken. 296 Az országgyűlés képviselőházának Á azért mutatok rá erre, mert orvosolni szeretném; szeretném, ha soha többé nem fordulna elő az az eset, amelyre egy alkalommal már példát hoztam fel, de amelyre minden hónapban volna alkalmam újabb példát felhozni, hogy pl. a szülési, gyermekágyi segélyeket félesztendő múlva még mindig nem kapja kézhez a biztosított. Példának felhozom azt az esetet, amely az én egyik községemben történt. Egy szegény kubikusmunkás az Országos Társadalombiztosító Intézettől Budapestről január 18-án a következő értesítést kapta (olvassa): «Feleségének múlt év szeptember 29-én történt szüléséből kifolyólag a gyulai kerületi pénztárnál előterjesztett igényére értesítem, hogy az igényjogának elbírálása szempontjából szükségessé vált intézkedések folyamatba tétettek.» Január 18-án kapta ezt az értesítést. Rendben van; lehet, hogy később kérte az igénymegállapítást. De most áprilisban hozzám, a kerület képviselőjéhez jött az illető panaszra, hogy a január 18-iki értesítés óta áprilisig még mindig nem történt intézkedés. Pedig a gyermek már felnő! Ez kirívó eset; ezt azért említem csak fel, mert az ilyen esetek alkalmasak arra, hogy népszerűtlenné tegyék az intézményt és kifogásolják annak működését. Mert az a beteg, akinek fizetéséből, keresetéből levonják a járulékokat, amikor abba a helyzetbe kerül, hogy szüksége van az ellenszolgáltatásra, szeretné azt éppen olyan gyorsan megkapni, mint ahogyan ő befizette a járulékokat. Vannak azután a Társadalombiztosító adni inisztrációjában más esetek is. Hogy megint egy kirívó példát említsek fel, a békésszentandrási római katolikus egyház iskolatakarításra felfogadott négy asszonyt, akik 3—4 napig dolgoztak ott és összesen 56 pengőt kerestek. Egyszer csak két hónap múlva kap az egyház egy értesítést a kerületi pénztártól, hogy fizessen ezért a négy asszonyért, mert elfelejtette bejelenteni őket, 78 pengőt. (Jánossy Gábor: Lehetetlen!) 56 pengőt fizettek ennek a 3—4 asszonynak pár napra, s akkor az adminisztráció értesíti őket, hogy 78 pengővel tartoznak. Utánajártam, honnan szedte a pénztár ezt a 78 pengőt; kiderült, hogy az illető munkásnők párhónap múlva más munkahelyre állottak be; ott ki kellett tölteniök egy űrlapot, amelyen volt egy rovat, hogy hol voltak előbb; jelentették, hogy a római katolikus egyháznál takarítottak; hogy csak három napig voltak ott, azt a pénztárnál nem nézték, hanem csak azt nézték, hogy mikor léptek munkába; megállapították, hogy két hónapra mennyi járulék járna s azt kivetették. Az adminisztrációban nem volna szabad ilyen eseteknek előfordulniuk. (Ügy van! Ügy van! — Jánossy Gábor: Kirívó eset!) Elvégre az Országos Társadalombiztosító Intézet nem rideg üzleti alapon fennálló biztosítóintézet, amelynek elsősorban az volna a dolga, hogy deficitmentesen működjék. En nem értek pénzügyileg ehhez a kérdéshez, de nem ezt tartom fontosnak, — ezt talán azok intézzék el, akik a pénz értékével jobban tisztában vannak és ezt szükségesnek tartják, — hanem az én felfogásom szerint fontosabb az, hogy a Társadalombiztosító tényleg társadalmi megnyugvást hozzon létre azokban a rétegekben, amelyeknek felsegítésére megalkottuk. Elvégre a Társadalombiztosító a betegek javát, a beteggé vált munkások érdekeit szolgálja, akik éppen betegségük miatt váltak munkanélküliekké. Nekem nem okoz az szívfájdalmat, hogyha ezen a téren több pénz megy el, mert nem rossz helyre megy az a táppénz, ha talán egy-két nappal tovább is fizetik; nekem csak az fáj, ha az illető nem kapja meg. Mondom, a deficit kérdése nekem nem okoz gondot, mert szívesen adok és adnék és nem azoknál emelném a járulékot, akik már úgyis viselik a társadalombiztosítás terhét, hanem a biztosítást kiterjeszteném még a földmívesmunkásságra is és akkor, ha az állam 1 millió helyett egy másik millióval is segítené az intézetet, azt hiszem, még mindig könnyebb ezt elbírni azoknak, akiknek van miből fizetni. A legnagyobb bizalommal vagyok a mélyen t. népjóléti miniszter úr működése iránt ás a legmelegebb szeretettel és hódolattal köszöntöm őt abból az'' alkalomból is, hogy elsőízben terjesztette be a költségvetést. Azt hiszem, hogy az ő működésével a nemzetre áldásos korszak kezdődött s ebből a bizalomból kifolyólag a költségvetést elfogadom. (Elénk helyeslés és taps a jobb- és baloldalon.) Elnök: Szólásra következik? Fitz Arthur jegyző: Krisztián Imre! Krisztián Imre: Mélyen t. Képviselőház! Általánosan ismert dolog, hogy a nemzetek a megélhetésért való küzdelembe a biztos siker reményében akkor bocsátkozhatnak, ha népük gazdaságilag megerősödött, a kultúra legmagasabb fokát érte el és ami az egyénre és a közre vonatkoztatva a legfontosabb, közegészségügye a legmagasabb fokon van. Ebben a gondolatkörben a kormányzat égisze alatt a népjóléti minisztérium és a vele hasonló intézmények életrehívták a kórházakat, a klinikákat, a Társadalombiztosítót, a szanatóriumokat, a szülőotthonokat lés mindazt, ami biztosítja az egyénre és a közületre nézve annyira fontos közegészségügy céljait. Vannak törvények és rendeletek is, amelyekben le vannak fektetve azok az elvek és gondolatok, amelyek az egyént ezekkel a közintézményekkel szemben teljesítendő kötelezettségekre intik, valamint le vannak fektetve azok az elvek is,^ hogy mi a kötelezettségük ezeknek az intézményeknek az egyénekkel, a közületekkel szemben. Ezek a rendelkezések kell, hogy mindenkire a törvény erejével hassanak és mindenki ezek szerint cselekedjék. Ha azután azt nézzük, hogy vájjon ezek a közegészségügyi intézmények a közzel szemben miként teljesítik kötelezettségeiket, talán kemény ítélet, de igaz, ha azt vagyok kénytelen mondani, hogy nem mindig a célnak megfelelően törekesznek és tudnak közrehatni. Hogy ez mennyire így van, legyen szabad ezt egynéhány, az életből vett tapasztalattal beigazolni. Az én kerületem szegényebb sorsú emberei évenként más vidékekre, nagyobb birtokosokhoz szoktak sommás bérért munkára elmenni és képviselőségem óta azokról a vidékekről, de különösen egy gazdaságból úgy térnek vissza, hogy mindig panaszkodnak a velük való bánásmód miatt, de főképpen a közegészségügy rendezetlensége miatt, úgy annyira, hogy szükségét éreztem annak, hogy elmenjek és megnézzem, hogy vájjon mi igaz abból, amit ezek az emberek odahaza elmondanak. En óvatosságból, tudva azt, hogy az emberek szeretik, ha az ő igazuk többnek látszik és ezért nagyokat mondanak, előbb elmentem hivatalos helyre, az ottani járási főszolgabírói hivatalba, ahol ugyan nem volt szerencsém odahaza találni a főszolgabíró urat, de odahaza találtam a járási főorvos urat és akkor, amikor elmon-