Képviselőházi napló, 1927. XXXV. kötet • 1931. április 21. - 1931. május 7.
Ülésnapok - 1927-495
Az országgyűlés képviselőházának U95. ülése 1931 április 30-án, csütörtökön. 253 niiissal kell kezelni, amint csak mód van rá, | segíteni kell azokon, akik a világ legnehezebb munkáját, a mezőgazdasági munkát végzik, mert ennél nehezebb munka nincsen. Itt nincs 8 órai, vagy 16 órai munkaidő, itt a munkaidőt az időjárás szabja meg, hajnalban kezdődik és késő estig tart, akkor ballag haza az a szegény munkásember fáradtan. (Felkiáltások jobbjelöl: Néha még éjjel is dolgoznak!) Tessék annak az egyszerű, becsületes munkástestvérnek sorsát és lelkiállapotát elgondolni, hogy ha megbetegszik és orvost nem kap, gyógykezelése nincsen. Mert kivéve azokat a konvenciós cselédeket, akikről becsületesen gondoskodik az uraság, akik jó sorsban vannak, bár segíteni sok tekintetben ott is lehetne, mert nem mindegyik uraság, nem mindegyik földesúr gondolkodik egyformán, de azok mindenesetre mégis elfogadható emberi sorsban vannak. Azok azonban, akik idénymunkások, napszámosemberek, akik, ha kapnak is munkát, csak esetről esetre kapnak, más helyzetben vannak és ha az illető kidőlt a munkából, éhezik a kicsi család. Nem egészen logikátlan, hogy ha majd kimennek hozzájuk a politikai agitátorok s azt mondják majd nekik: lássátok, az ipari munkásság megkap mindent, mert szervezett és ti azért nem kalitok, mert szervezetlenek vagytok. Ezek az agitátorok nem azt fogják mondani, hogy azért nem kaptok, mert az ország nincsen abban a helyzetben, hogy adhasson, mert megcsonkított ország vagyunk, a mezőgazdaság élet-halálharcát vívja, hanem azt fosnák mondani, hogy tisztán csak rajtuk múlik ez. Ha ezt az értékes osztályt meg akarjuk menteni a keresztény, nemzeti gondolatnak és érzésnek, akkor segítő kézzel kell a hónuk alá nyúlnunk. Nem vagyok próféta, de merem állítani, hogy lia nem törődünk ezekkel az emberekkel idejekorán, ha nem fogják látni ezek a szegény emberek, hogy mi mint testvérként szeretjük őket és sorsukon segíteni akarunk, olyan gondolatok támadnak majd agyukban és lelkükben, amelyeket én nemzeti szempontból szerencséseknek nem tartok. Egy példát mondok. Egyik községemben két munkás lakik egymás mellett. Ez a községem az, amelyet rövid pár hónappal ezelőtt csatoltak Baja városához, amely közvetlenül össze van kapcsolva vele, a házak egymás mellett vannak, úgyhogy csak egy utcasor választja el a községet a várostól. Az egyik munkás odavágta a kapát, azt mondta, többet nem megy ki a szőlőbe szőlőt kapálni, ő nem permetez. Bement a bajai posztógyárba szenet^lapátolni. A másik ott maradt ősi foglalkozása, apáinak foglalkozása mellett és tovább végezte a mezőgazdasági munkát. Amikor influenzajárvány volt, mindkettő megbetegedett. Az egyik, aki a városban volt, tagja volt a munkásbiztosítónak, hozzá kijött az orvos, ő megkapta az ingyenes orvosi kezelést, hozták neki a patikaszereket, megkapta a táppénzt, a családnak főzte a felesége a jó tápláló húslevest, a szomszédasszony pedig kegyelemből kapott abból a levesből, mert annak a szegény mezőgazdasági munkásnak mar nem jutott semmi. Nem beszélek erről egy szót sem tovább. Tessék valakinek magát ennek a két embernek, ennek a két asszonynak lelkivilágába beleképzelni. Bocsánatot kérek, bennem is bizonyos nemkívánatos dolgok támadnának. Azért hoztam ide ezt a példát, hogy itt a magyar képviselőbázban emeljem fel szavamat- (Peyer Károly: Nagyon igaz! — Propper Sándor: ügy van! KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXXV. Ügy van! Ezért küzdünk 30 éve!) hogy segítsünk gyorsan, amíg csak lehet. Lehetetlent nem kívánhat ebben az országban senki. A demagógia legalsó fokára süllyednék le, ha olyan követelésekkel állanék elő a kormánnyal szemben, amelyeket a kormány nem telesíthet és amelyeket, ha lül) szocialista ülne ott a túloldalon, azok sem teljesíthetnének az ország mai In lyzetében. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezt a kérdést állandóan ne tartsuk felszínen, ez nem jelenti azt, hogy ezekkel a becsületes, dolgos, verejtékező testvéreinkkel ne foglalkozzunk, az ő sorsukat szívünkbe ne zárjuk és rajtuk minél előbb ne segítsünk. Ezt kívánja meg az a politika, amelyet épen az igen t. népjóléti miniszter úr folytatott egy emberöltőn át, amelynek ő volt egyik leglelkesebb előharcosa, ezt kívánja a keresztény, krisztusi szeretetei: felépült népies, demokratikus irányzat. Ezt várom a népjóléti miniszter úrtól, habár ez a kérdés nem tudom, milyen oknál fogva, nem hozható egy nevezőre, mert logikát nem látok abban, hogy amikor itt munkaügyi és népjóléti minisztériummal állunk szemben, a munkásság egyik része másutt van, másik része meg itt van. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a babot a lencsével összekeverjem, hogy azt az egész más mentalitású mezőgazdasági munkást abba az intézménybe gyömöszöljem bele, ahol az Ipari munkás van, de valahogyan egyöntetűen kellene eljárni. Mert amikor azt mondják nekem, hogy a mezőgazdasági munkásnak nem adhatom meg mindazt, amit megadtam az ipari munkásnak, mert az állam nincs abban a helyzetben, akkor felvetődik az a gondolat: adtad volna meg a felét annak, amit megadtál és akkor a szociális jótétemény másik fele juthatott volna a mezőgazdasági munkásnak. Nem azért mondom ezt, mintha sajnálnám ezt a juttatást, nié«- többet adnék, ha lehetne. A lénye»- az, hogy akinek az fristen életet adott, annak tisztességes megélhetési is kell ebben az országban biztosítani. Ez a keresztény, ez a nemzeti politika. Nem lehet más, mert ha más lenne, akkor nem tarthatnánk itt, ahol most tartunk. A Társadalombiztosító hatalmas, nagy intézmény, túlméretezett is, hiszen ma már az a torony is mutatja, nogy nagyon hatalmas intézmény A torony nélkül talán meglehettünk volna, de mindenesetre szépíti a várost. Tovább nem is akarok erről a toronyról diskurálni. De amikor az a mezőgazdasági munkás, azaz ipari munkás panaszkodik, amikor deficitről olvasok, akkor ez a torony ellene mond minden deficitnek. Nagyon magasra viszik fel a deficiter és önkénytelenül is arra kell gondolnom, hogy talán ez a toronyépítés is hozzájárult a deficit létébe/.. (Bárdos Ferenc: Autonómiát kell adni!) Tudnék erre válaszolni, de szántszándékkal nem válaszolok, mert nem akarok a dologba pártpolitikát belekeverni, mint ahogy a népjóléti tárcából a pártpolitikát teljesen mellőzve szeretném látni, aminthogy így is van. (Propper Sándor: Belekeveri maga a minisztérium! Keverheti bátran!) Az a szegény ember, akármelyik párthoz tartozik is, ha *ániogatásra szorul, támogatást érdemel. Ne vigyük tehát ezt a kérdést a pártpolitika vizeire. Azt mondják, hogy nagy a deficit, megint fizetnünk kell. Hiszen látjuk, hogy az idén 1,200.000 pengőt kénytelen a népjóléti miniszter úr a rendes költségvetésből elvonni olyan céloktól, amelyeket szeretne megvalósítani. Nem bír annyit juttatni, amennyit szíve szerint szeretne adni, mert ide kell, a deficit eltüntetésére. Itt azonban valamit kell csinálni. Már 37
