Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-474

46 Az országgyűlés képviselőházának 4-74. ülése 1931 március 3-án, kedden. Rothenstein Mór: Hogy ridegebb szóval ne éljek, ez nem tisztességes eljárás és talán éppen ezért helyén valónak tartom,, hogy igenis azok, akik az ilyen illetékekkel hátralékban vannak, ne ^részesüljenek a közmunkákban. (Perlaki György: De amikor ő sem kapja meg sokszor a pénzét, a munkadíját!) Ez más lapra tarto­zik. (Perlaki György: Sokszor ez az eset!) A tárgyalás alatt levő törvényjavaslat sze­rintem pendant ja akar lenni a kartelltörvény­nek. Pedig sem az egyik, sem a másik nem tudja elérni célját, mert azok a férfiak, akik a törvényt készítik, nem veszik figyelembe azt a korszakot, amelybe élünk. Ha igaz az, amit az igen t. előadó úr mondott, — mint ahogy szerin­tem is igaz — (hogy a történelem arra tanít, hogy minden háború után gazdasági válság következik be, akkor azt kellene mindnyájunk­nak mondani, hogy soha többé háború! (Farkas István: Ezt is kell mondani!) Ez volna a ter­mészetes következmény és ha itt Fábián Béla t. képviselőtársunktól minden ellenmondás nél­kül hallgattuk azt, — s azt látom és ezt látjuk mindnyájan — hogy ennék ellenére egész Európa úgy fegyverkezik, miként a háború előtt, akkor bizony ez nagyon szomorú jelenség, és ha az előadó úr szavait szem előtt tartjuk, akkor egy újabb háború, amely nem is olyan messze van, még súlyosabb helyzetet fog maga után teremteni, előidézni, mint amilyen hely­zetben ma mindnyájan szenvedünk. En azonban a magam részéről nem kívánok olyan messzire elkalandozni, mint Fábián képviselőtársam, hanem a nélkül, hogy 'kirándulnék Orosz­országba, nézem az előttünk fekvő törvény­javaslatot és ha azt nézem és azt mérlegelem, hogy mit kíván a törvény nyújtani és mit fog tényleg nyújtani, azt kell mondanom, hogy azok a rendelkezések és intézkedések, amelyek ebben a törvényjavaslatban foglaltatnak, ab­szolúte nem alkalmasak arra, hogy olyan se­gélyt, olyan támogatást nyújthassanak az élet­ben, mint amilyen segélyről és támogatásról ebben a javaslatban olvasunk. Nézzük csak, ki­ket akar ez a törvényjavaslat támogatni! Három kategóriát lehet megállapítani, az egyik a nagy­iparos, illetőleg a nagyipar, a másik a kisipar, és a harmadik a legutolsó helyen, a munkás. Mert van olyan szakasz a javaslatban, mely a munkást is említi, mivel azonban nem akarom azt mondani, mintha tényleg kapna is a mun­kás ettől a törvényjavaslattól ha törvénnyé vá­lik valami olyan támogatást, amellyel köny­nyebben tudna megélni. Miért? Azt látjuk első­sorban, hogy ebben a törvényjavaslatban is a racionalizálás jelszava az, amely dominál. Ma mindenki, akinek vállalata van, vagy aki a munkáskérdéssel foglalkozik, aki a munkával törődik, azt hiszi, hogy racionalizálni kell. Mit is jelent tulajdonképpen a racionalizáció? (Jánossy Gábor: Magyarul észszerűsítést!) Azt jelenti, — ahogyan a gyakorlatban látjuk — hogy intenzívebb munkára van szükség. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Rothenstein Mór: XJgy látszik, hogy a fizi­kai munkások már nem dolgoznak eleget a vállalatoknak, intenzívebben kell dolgozniok, hogy kellőképpen gyümölcsöztessék a befekte­tett tőkét. Azt mondják, — és érezzük is, hogy így van — hogy nincs munka. Szerintem tehát a mai viszonyokkal nagyon ellentétben álló eljárás az, hogy amikor tömegesen bocsátják el a munkásokat, akkor azoknak, akik bent maradnák a műhelyekben, a gyárakban, inten­zívebben kell dolgozniok, hogy a munkáltató­nak a kellő hasznot meghozhassák. A g;yára­kat, & r műhelyeket modernebbül kell felszerelni és ezért a törvényjavaslat elsősorban nem a kisipart támogatja, amelynek leginkább és legelsősorban volna szüksége támogatásra, ha­nem inkább azokat támogatja, akik a rossz időkben is ki tudnának tartani, ha nem is olyan haszonnal, mint amilyenhez hozzá van­nak szokva, de mégis sokkal jobban, mint azok, akiknek még a konjunktúra idejében sem volt lehetőségük arra, hogy valamit félretegyenek rosszabb időkre. Ha az intenzívebb munkát nézzük, látjuk, hogy a technika olyan rohamosan tör előre, ahogyan ezt régebbi időkben nein lehetett ta­pasztalni, máról-holnapra új találmányok ke­letkeznek, amelyek a kézi munkaerőt felesle­gessé teszik,^ és ez olyan tempóban történik, hogy az időközi elhelyezkedés azok részére, akik éppen a technika fejlődése következtében feleslegessé válnak, ma nincs meg. A javaslat tehát elsősorban a nagyipart támogatja, mert a 2. § azt mondja, hogy olyan vállalatok részesülnek a javaslatban felsorolt kedvezményekben, amelyek 20 " r alkalmazottnál többet foglalkoztatnak és legalább 30 lóerőnek megfelelő mechanikus munkát tudnak kifej­teni. Hol van itt a kisipar? Magyarországon egy vállalat, amely több, mint 20 alkalmazottat foglalkoztat, már nagyipar. Elsősorban tehát ezeket a vállalatokat kívánja a javaslat támo­gatni, ezeket kívánja modernül felszereltetni és ezekben a vállalatokban kíván intenzívebb munkát kifejteni. Nem tudom, hogy milyen rendszer szerint, mert arról nincs szó, hogy a Bedeaux-rendszer, vagy más rendszer fogja-e meghozni a vállalatok részére az üdvösséget a munkások rovására, akiket kitesznek az ut­cára, mert ha nem rövidítik meg a munkaidőt, ha nem szabályozzák a munkabéreket, akkor természetesen ez következik be és azzal kezdő­dik, hogy az idősebb munkásokat bocsátják el. Ha egy munkás már eléri a 40-dik életévet, vagy azt meghaladja, akkor kellemetlenné válik és a kedvező alkalmat felhasználják arra, hogy ezeket' elbocsássak, másutt pedig már fel sem veszik. Nekünk van egy szociális törvényünk^ az öregségi és rokkantsági biztosítási törvény, amelynek alapján a foglalkoztatott munkások már pár éve fizetik az illetékeket; fizetik a munkaadók is, de ez a törvény azt mondja, hogy erre a segélyre a munkásnak csak akkor van igénye, ha 65-ik életévet eléri. A munká­ból kidobják már akkor, amikor 40-ik évét eléri; rokkant vagy öreg pedig csak 65 éves korában lehet. Időközben mit csináljon az a munkás? Szeretnék majd az igen t. miniszter úrtól vagy az államtitkár úrtól választ kapni arra, hogy mit csináljon a munkás ebben az időben, hogy el ne pusztuljon. Ha még ez a javaslat nyújtana valamit abban a tekintetben, hogy a jövőben igenis, ezekről gondoskodni fogunk! De ebben a javaslatban csupán utalas van az ipar­törvényre, —- az sincs benne egészen világosan — az 1884-es ipartörvényre, amely már körül­belül 50 éves, tehát elavult, s amelyben még mindig ott tündöklik a napi 16 órai munkaidő. A szakszervezetek gondoskodtak arról, hogy Magyarországon se dolgozzianak a munkások ilyen munkaidő mellett, de az ipartörvény még mindig nem nyert módosítást, még mindig az van bene, ami 50 évvel ezelőtt, T. Képviselőház! Eddig még nem találtam ebben a törvényjavaslatban olyan pontot, amely azt mutatná, hogyha ebből a javaslatból tör­vény lesz, akkor tényleg megkönnyebbül az élet,

Next

/
Thumbnails
Contents