Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-473

16 Az országgyűlés képviselőházának 1*7 3. ülése 1931 február É7-én, pénteken. meghozták a LXVII. törvénycikket, amely egy külön bizottságot küldött ki: «mindenféle gyárak létesítésére és gyártmányok meghonosítására, művészek és mesteremberek szaporítása érdekében.» Nem került ugyan sor sem mesteremberek szaporítására, sem gyárak létesítésére, de jól tudjuk, hogy ez miért nem történt meg. Mert maga az a sok elkészült javaslat, az a sok terv egymagáiban még tőke nélkül természetesen megvalósítható nem volt, (Ügy van! jobbfelől.) de nem volt erre alkalmas a politikai atmoszféra sem, hiszen jól tudjuk, hogy az osztrák politika, mondjuk Bécs politikája, min- * dent inkább akart, mintsem azt, hogy Magyarországon ipar legyen. (Ügy van! Ugy van! a jobboldalon.) Nem foglalkozom most ennek a történetével, hiszen mindnyájan jól tudjuk, hogy ez miért volt. Ausztriának kellett a maga hadseregét fenntartania, a magyar nemes ember adót nem akart fizetni, az osztrák örökös tartományokban pedig bizonyos ipar volt és ennélfogva ők megtalálták a maguk számítását az osztrák ipar támogatásában. De, mondom, élt a magyarságban a gyáripar iránt a vágy és ennek élénk bizonysága az 1790—91. évi LXVIÎ. te. Azt, hogy később sem fejlődött ki magyar gyáripar, ugyanazokra az bkokra lehet visszavezetni, amelyeket mondottam. Az alkotmány visszaállítása után, 1867 után, sem történt voltaképpen még csak próbálkozás sem ezen a téren és 'amint az előadó úr említette, az első lépés volt az 1881 : XLIV. te, amelyet azután felváltott az 1910 : XIII. és végül az 1899. évi XLIX. te, megjegyzem azonban, hogy ezeknek a jogalkotásoknak a hatása alatt vajmi csekély mértékben fejlődött az iparunk. A gyáripar igazi fejlődését kétségtelenül az 1907 : III. tc-nek kell betudnunk, (Ügy van! jobbfelőL) amely ma is hatályban van. Nem szabad lekicsinyleni az eredményeket, mert nem szabad elfelejteni, hogy a kezdő magyar ipar, a kezdet nehézségeivel küzdő magyar ipar akkor szembenállott az osztrák-magyar monarchia egységes vámterületén a nagy múltra visszatekintő, tapasztalatokkal, szakképzett vezetőkkel, gyakorlott munkásokkal, leírt befektetésekkel és széles üzletkörrel^ bíró fejlett osztrák iparral, amelyet a császári és^ királyi hadügyminiszter minden erejével támogatott, sőt, — ha szabad ezt a kifejezést használnom — dédelgetett. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Bíró Pál t. képviselőtársam a kartellvita alkalmával odanyilatkozott, — és igaza van — hogy Németország, Anglia, Belgium és Csehország után r csonkaországunk a legeliparosodottabb országa Európának. Sajnos azonban ezt igen szomorú körülménynek kell betudnunk: Trianonnak, amely itthagyott egy csonkaországot és egy hozzá aránytalanul nagy Budapestet. Habár igaza is volt^ ebben Biró Pál képviselő úrnak, azonban még sem szabad kétségbevonni ennek a csonkaországnak agrár jellegét. .

r Nem operálhatok az újabb népszámlálási adatokkal, mert hiszen azok még nem egészen ismeretesek, rá vagyok utalva tehát a régi adatokra. A csonkaország lakosságának száma 8,661.787, ebből 4,827.278 lakos — tehát a lakosságnak 55*7%-a — foglalkozik őstermeléssel, nevezetesen mezőgazdasággal. ^ Ha most keresem azt, hogy mi legyen tehát az irányadója közgazdasági politikánknak, nem tudok mást mondani, — akármennyire is^ méltóztatik előttem szólott Malasits igen t. képviselőtársamnak e tekintetben minket, hogy úgy mondjam korholni, vágy hibáztatni — mint azt, hogy a kormánynak elsősorban a mezőgazdasági érdekek kielégítésére kell irányítania minden törvényhozási és kormányzati tevékenységet. (Ügy van! Ügy van a jobboldalon, és a középen.) Ezt különben most a súlyos válságban fokozottabban kell megtennünk. (Ügy van! jobbfelől.) Azt mondotta Malasits t. képviselőtársam, hogy tíz év óta folyton beszélünk erről és nem történt se.mmi. Valami történt, nevezetesen történt az az áldozatkészség, amelyet már hoztunk a boletta alakjában a mezőgazdaság javára és^ fog történni az, amit most az elesett gazdák érdekében akarunk tenni. Azt mondja Malasits t. képviselőtársam imént hallott, egyébként, igazán mondhatom, szép beszédében, hogy azért nem tud vásárolni a földmívesmunkás, mert nem keres eleget. Mindenki tudja, hogy a földmívesmunkás azért keres kevesebbet, mert rendszerint konvenciót kap, ha tehát nem készpénzt kap, hanem búzában, rozsban kapja a maga illetményét, természetes, hogy együtt sír vagy együtt nevet a gazdával — jelen esetben, sajnos, sír — és ha a gazdáknak kitűnő dolguk volna, akkor nem volna ma olyan sok árverés országszerte. (Ügy van! Ügy. van! jobbfelől.) En magamat függetlennek érzem és sohasem szoktam választókerületem előtt olyat igérni, amit meg nem tartok és függetlenül merek nyilatkozni, midőn állítom, hogy éppen olyan nagy bajban van a kisgazda, mint a nagygazda és igen veszedelmes volna azt a politikát megváltoztatni, amellyel gróf Bethlen István és kormánya, valamint a háta mögött levő párt keserves kínlódással összehozta a kisgazdát és a nagygazdát. Helytelen volna most megint szétválasztani őket és mesterségesen éket verni közéjük, hiszen egyformán szenved ma a nagygazda és a kisgazda, nemkülönben a földmívesmunkás. Abból indultam ki, hogy a magyar közgazdasági politikának elsősorban a mezőgazdaság érdekeit kell figyelembe vennie. Ezt állítom ab'ban a tudatban is, mert ismerem a termelési ágaknak egymásrautaltságát, vagyis azt, hogy ha gazdasági baj következik^ az nem lehet .egyszerűén mezőgazdasági válság, hanem az általános gazdasági válsággá szokott kifejlődni és kimélyülni. Ez történt most is

v Ennek vagyunk közvetlen szemlélői. A termelési ágaknak ezt az egymásrautaltságát vallja az ipar és a kereskedelem, de vallja a gyáripar is. Ennek igazolására felhozom, hogy a Gyosz. kifejezetten, expressis verbis elismerte, hogy a gyáripar sorsa, tehát az ipari termelés sorsa a mezőgazdaság prosperitásában gyökerezik. Ezért küldött ki egy külön bizottságot, hogy az, ezekkel a kérdésekkel foglalkozzék és igaza is van, mert végeredményben a gyáriparnak, általában az iparnak, a termel vényei körülbelül 80% erejéig belfogyasztás tárgyát képezik. De nemcsak itt látjuk a termelési ágak egymásrautaltságának elismerését, hanem látjuk ezt Németországban is. Éppen tavaly nyáron jelent meg egy füzet, amelynek címe: «Produktive Agrarhilfe» és ebben azzal foglalkozik a szerző, hogy miképpen lehetne Németországban a mezőgazdasági válság kérdését megoldani. Ha tehát a magyar közgazdasági politika fő ^tekintetének a mezőgazdaság s általában az őstermelés érdekében kell is irnáyulnia, mégis szükséges, hogy ha a magyar ipar életképes^ azt fenntartsuk, ha a magyar ipar fejlődésképes, azt minden rendelkezésre álló eszközzel fejlesszük. Azt mondotta Kossuth Lajos, hogy az a nemzet, amely csupán fold-