Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-477

Az országgyűlés képviselőházának 4-77. ülése 1931 március 6-án, pénteken. • 147 ipari Hitelintézethez, vagy az Ioksz.-hoz, ha­nem egy másik intézethez menne, ott sokkal hamarabb megkapná. Nem áll a kisiparos ren­delkezésére két jó kezes sem, akinek vagy in­gatlana, vagy jólmenő üzlete van, mert azok nem adják oda a nevüket. Sajnos, nincs meg annyira a szolidaritás érzése ma a kisiparo­sok között, hogy ezt megtennék, ezért nem tudták igénybe venni ezeket a hiteleket. Mi nagyon jól ismerjük az iparosokat. Akik utóvégre majdnem 99%-ban megbízható emberek, azoknak kezére rá lehet bízni 400—600 pengőt, vagy 1000 pengőt, mert egészen bizo­nyos, hogy becsületes munkájukkal majd meg­keresik azt a hasznot, amelyből nemcsak a kamatokat, de a tőkét is vissza tudják fizetni. Azért kérjük, hogy ezt a személyi hitelt végre­valahára állítsák vissza. Budapesten a béke­időben volt egy úgynevezett Albrecht Hilde­gard-alap, amelyből a kisiparosok kölcsönt kaphattak, az ilyen személyi hitel jellegű volt, kamatokat sem kellett utána fizetni, csak a tőkét kellett megfizetni; s a tapasztalat azt mutatta, hogy a kisiparosok 100%-ig vissza­fizették a tőkét. Nem hinném, hogy most any­nyira leromlott volna a kisipar iránti biza­lom, hogy ennyit ne lehessen nekik adni. Na­gyon kívánatos lenne tehát, ha létesíteni tud­nánk egy alapot, amelyből nem nagy összeget, 4—600 pengőt kaphasson a kisiparos, amikor munkaalkalomhoz jut, hogy meg tudja vásá­rolni a nyersanyagot és ki tudja fizetni a munkabért; így azután megkezdhetné munká­ját. Nagyon kérem a kereskedelemügyi állam­titkár urat, hogy ezt különösen kísérje figye­lemmel, s amennyiben csak egy mód, egy le­hetőség van rá, ezt a hitelkérdést személyi hitel alakjában is oldjuk meg. Méltóztassék megengedni, hogy talán kissé távolabbi területre is menjek, de úgy gondo­lom, ez szigorúan mégis idetartozik, mert munkakérdésről van szó. Azt hiszem, nem kell arról beszélnem, hogy mi mindnyájan azért vagyunk itt, hogy törjük a fejünket, hol tud­nánk valahol munkát adni; azonban nem na­gyon^ messzire kell menni, amikor meg tudjuk állapítani azt, hogy speciálisan Budapesten itt van a hidak és a sorompók kérdése, amely­lyel nagymennyiségű munkát lehetne adni nemcsak a gyáriparnak és a nagyiparnak, ha­nem a kisiparnak is. Azt hiszem, hogyha ezt a két hidat itt meg fogják kezdeni, építéséhez hozzá fognak fogni, óriási lendület fog bekö­vetkezni s az a vérkeringés, amely már majd­nem kezd megakadni itt Budapesten, mert hi­szen a munkanélküliek ezreivel kell számol­nunk, meg fog indulni. Nem tudom, nem le­hetne-e könnyen áthidalni a hitel problémá­ját, amely szükséges, hogy megoldható legyen a híd megépítése és ha talán máskép nem, elő­leget lehetne szerezni erre. Tudom, hogy a vá­rossal is vannak ilyen irányú tárgyalások. Azt hiszem, hogy a város a legnagyobb kész­séggel fog az államnak rendelkezésére állania. Természetesen, a nagyobb segítségnek az állam részéről kell jönni és hiszem is, hogy onnan fog jönni, mert hiszen a miniszter úr­nak ismernie kell a főváros anyagi teherbíró­képességét és tudhatja azt, hogy a főváros száz százalékig nem képes mindent teljesíteni. Ügyis sokkal többet teljesít a főváros, mint amire kötelezve van, mint amit a törvény és még mondhatom ehhez, a gyakorlat értelmé­ben teljesítenie kellett volna, úgyhogy a vá­ros teherbíróképességét már nem nagyon lehet igénybevenni. Inkább tehát azt kérjük, az állam gondos­kodjék arról, hogy honnan tudjuk ezeket a, nagy összegeket előteremteni, de hogy elő­teremteni kell, az egészen bizonyos. Már elég ígéretet hallottunk, hogy most már megkezdő­dik a hídépítés. Reméljük, hogy ez az ígéret most már be váltódik és rövidesen hozzákezdünk a hidak megépítéséhez. Egy másik kérdés, amellyel óriási munka­alkalmat lehetne teremteni, a sorompók eltün­tetése. Itt már nagyon sok változatát hallottuk a, megoldásnak jobbra, balra. A múltban jöttek is javaslatokkal, hogy egy töltést fogunk kapái megint a városban, amely ellen egyértelműleg állást foglaltunk, mégis az a kérésem, hogyha, meg is van az ellentét most közöttünk, és az Államvasút között, mert az Állarnvasűtnál régi idea volt, hogy magas vasutat akarnak nekünk csinálni töltésekkel, végre-valahára r jöjjünk harmóniába. Mi most is azon az állásponton vagyunk, hogy nem akarunk egy kínai falat, mert egy kínai fala már volt a fővárosnak, amely nem is töltésből állott, a Dunaparton a vásárcsarnoknál, amely elzárta a Ferencváros fejlődését körülbelül 60 évre. Mi nem akarunk egy másik kínai falat, amely még nagyobb lesz, mert töltés lesz, amely elzárja majd Zugló és Külső-Budapest fejlődését, amelyet ma már nem is lehet Külső-Budapestnek mondani, mert már szigorúan hozzácsatlakozik a főváros terü­letéhez; nem akarjuk elzárni ezzel a másik töl­téssel, amely valószínűleg 50—60 évig állana úgy, ahogyan állott a Dunaparton az a vasút­vonal, amelyet remélem, hogy most majd az élelmiszervásár felépítésével ki tudunk vinni. Nem egészen bizonyos, hogy 50—60 éven belül adódik olyan alkalom, mint amilyen most adó­dott a dunaparti teherpályaudvar kivitelére az élelmiszervásár 'megépítésével és akkor örök időkre ott állana ez a töltés. Én tehát arra ké­rem a kormányzatot, foglalkozzék behatóan ez­zel a kérdéssel, mert ezzel óriási munkaalkal­mat tudnánk teremteni és meg tudnók oldani nagyon sok budapesti munkanélkülinek a meg­élhetését. Én elsősorban a budapesti munka­nélküliségről beszélek azért, mert kötelességünk nekünk, fővárosiaknak arról gondoskodnunk, hogy először a mi polgáraink részesüljenek eb­ben a^ munkában. En nem veszem rossz néven a vidéktől sem, amikor olvasom, hogy Miskolc és a többi nagyvárosok, amikor pályázati fel­hívásokat írnak ki építkezésekre és egyéb köz­munkára, a feltételekben benne van, hogy első­sorban odavaló embereket tartoznak alkalmazni és tényleg odavaló pályázókat vesznek is figye­lembe. Én ezt nagyon helyesnek tartom, de ne vegyék rossz néven tőlünk, budapestiektől sem, hogy mi ugyanezt akarjuk megcsinálni, bár már nekem is mondották sokan, hogy miért he­lyezkedünk ilyen álláspontra, a vidéki is ma­gyar állampolgár, annak is meg kell élnie. Ezt elismerjük és tudjuk, hogy minden magyar ál­lampolgárnak joga van ebben az országban élni, de mégis engedjék meg nekünk, hogy első­sorban a budapesti illetőségű magyar állam­polgárt részesíthessük munkában és annak ad­hassunk munkaalkalmat. Nekem az a kérésem a kereskedelemügyi államtitkár úrhoz, hogy ezt is legyen szíves pártolólag felkarolni s lehetőleg azonnal, de minél rövidebb idő alatt megoldani. Most még méltóztassék megengedni, hogy beszéljek valamit a tatarozás kérdéséről, amely nekünk budapestieknek óriási dolgot jelentene. Tudom, hogy a közeli napokban ankét lesz eb­ben a dologban és hiszem, hogy meg is oldódik ez a kérdés. Itt két szempontot kell figyelembe venni, így először a háztulajdonosok lerongyo­lódott helyzetét. Sokan azt fogják mondani,

Next

/
Thumbnails
Contents