Képviselőházi napló, 1927. XXXIV. kötet • 1931. február 27. - 1931. március 30.

Ülésnapok - 1927-477

Az országgyűlés képviselőházának U7 ván nem fog semmit sem kapni, ellenben tönkretettek egy kisiparost! Ez csak egyetlen példa, igen t. Képviselőház. A példák százait lehetne itt felhozni. Ez az, ami eltölti a kisiparosság lelkét jogos keserűséggel s rajtam keresztül ebben a teremben hangot nyer. • Arra kérem tehát a Képviselőházat és a kormányt, álljon meg azon a kisiparpusztító úton, amelyen eddig haladt. Ha bírt a földbirtoknak, ha bírt a nagybankoknak, ha bírt a nehéziparnak nemzeti ajándékot adni, akkor gondoskodjék a kisiparosságról is s állítsa meg azt a pusztulást, amelybe a kisiparosság rohan. Miután ez a törvényjavaslat egy hajszálnyival sem közelíti meg a kisiparosságnak ezt a jogos kívánságát és követelését, én ezt a törvényjavaslatot még általánosságban sem fogadom el. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Elnök: Szólásra következik

1

? Perlaki György jegyző: Frühwirth Mátyás! Frühwirth Mátyás: Mélyen t. Képviselőház! A »mai gazdasági viszonyok szinte követelőleg lépnek fel abban a tekintetben, hogy az iparfejlesztéssel komolyan és rendszeresen foglalkozzunk. Az iparfejlesztés szerintem .az az űt, amelyen mi túlzottan sűrű lakosságunkat elhelyezhetjük a jövőben. Az a tény, hogy Csonka-Magyarország lakottabb, mint bármely más szomszéd állam, egymaga is megadja annak kényszerűségét, hogy az iparfejlesztéssel komolyan kell foglalkoznunk. A mezőgazdaság nem képes több embert felszívni, inert olyan fejlődési lehető;egekben halad, hogy inkább embert igyekszik megtakarítani a mezőgazdaság és 'minél több gép vonul be a mezőgazdaságba és mennél intenzívebb és racionálisabb lesz ia mezőgazdaság, annál kevesebb munkaerőt fog felhasználni. Ebből tehát az következik, hogy a mezőgazdaság a jövőben sokkal kisebb embertömeget képes magához ölelni, kenyérrel ellátni, mint az ipar maga. Ha látjuk, hogy^ Franciaország maga négyszögkilométerenként 74 lakossal bír, Ausztria pedig, a mi egyik szomszédállamunk 78 lakossal bír négyszögkilométerenként, míg csonka országunk lakossága négyszögkilométerenként a 93 lakost is meghaladja, akkor tisztán és világosan áll előttünk, hogy nekünk itt új és rendszeres munkát kell elvégezni emherfeleslegünk elhelyezésére és ellátására. Ez az egyik tétel, amely előttem áll, amikor az iparfejlesztés javaslatát örömmel üdvözlöm. Nem egyezik meg a felfogásom igen t. képviselőtársaméval, aki iaz előbb azt mondotta, hogy ez nem iparfejlesztés. Elsősorban munkásérdek, hogy iparfejlesztés legyen, és aki a javaslatot jól ismeri, az látja, hogy ez az iparfejlesztés az 1907-es törvényben foglaltaknál tökéletesebb, komolyabb és ^rendszeresebb formája az iparfejlesztésnek, tehát ennek a javaslatnak következménye továbbhaladás lesz, mint volt az 1907-es törvénynek. Kétszer-kettő négy tehát, hogy a munkásság szempontjából igenis szükségessé és sürgőssé vált az iparfejlesztés bevezetése, rendszeresítése és törvényben való szabályozása. Vian, azonban egy másik szempont is, amely az országot figyelmezteti arra, hogy iparával törődjék, hogy az iparfejlesztéssel komolyan bajlódjék. Itt van például az, hogy évenként 500 millió pengő értékű olyan árut hozunk be az t országba és fogyasztunk el, amit itt is előállítunk, 500 millió pengő értékű áru tehát az. amelyért nem papirost, hanem aranyat, izzadtságot, magyar munkát adunk a külföldnek. '. ülése 1931 március 6-án, pénteken, 129 Ugyanakkor a másik oldalon azt látjuk, hogy 3—4 millió métermázsa búzánkat nem tudjuk elhelyezni Európában, amikor pedig Németország forgalmában alig jelent egypár százalékot, és Ausztriának élelmezésében is alig jelent valamit a mi búzafeleslegünk. Import révén behozunk 500 millió pengő értékű iparcikket Németországból, Csehországból, Ausztriából, viszont itt 3—4 millió métermázsa búza a nyakunkon van, adjuk a drága pénzt a külföldnek, az országban pedig itt áll a mezőgazdaság a maga munkájával, állatával, élelmiszereivel és eladatlan mezőgazdasági termékeivel. Világosan és tisztán áll tehát előttünk a helyzet, hogy, ha mi az agrárkérdést meg akarjuk oldani, akkor elsősorban ú;j úton kell elindulnunk, mert ha Németország, Csehország és Ausztria azt akarja,'hogy mi azt a drága aranyat odaadjuk nekik az Ő iparcikkeikért, akkor a mi minimális követelésünk, amely előtt kell, hogy ők is meghajoljanak, az kell, hogy legyen, hogy viszont ők a mi búzafeleslegünket átvegyék. Annak a 4—5 millió métermázsa búzának az értéke, a mai árak szerint alig tesz ki 60—70 millió pengőt. Tehát a búzának és mezőgazdasági terményeinknek ipari cikkek ellenében való kiszállítása minimális követelése ennek az országnak és azt képzelem, hogy ha a kormányzat helyesen indul el ezen az úton, okvetlenül el fog j'utni odáig, hogy az ország ezt a kérdést meg tudja oldani. Nagy hiba az, hogy ma az összes államok gazdasági önellátásra törekszenek. Ez helytelen gazdasági elv, de végeredményben mi olyan kicsiny állam vagyunk Európában, hogy kénytelenek vagyunk alkalmazkodni más államok ilyen irányú törekvéseihez. A kicsiny kénytelen alkalmazkodni az erős, a hatalmas^ ilyen irányú rendszeréhez, bár sem közgazdaságilag, sem az ország szempontjából nem helyes, hogy az önellátás olyan mértékéig megyünk el, amilyen mértékig el kell menni Európában. A megoldás természetesen csakis az lehet, hogy az önellátás merevségeit a jövőben majd ki kell küszöbölni, ha az európai államok egymás mellett nyugodtan akarnak megélni. • Ha azt nézzük, hogy abból az 500 millió pengő értékű áruból, amelyet évenként behozunk, mennyit hozunk be nagy tételekben, amelyeket itt is elő lehetne állítani, azt lat; juk, hogy például a pamutszövetből 57 millió pengő értékű árut, gyapjúfonalból pedig 45 millió pengő értékű árut hozunk be. De nem akarom tovább elősorolni mindazokat a tételeket, amelyeket itt Magyarországon is előállítanak és jól állítanak elő. Ezen a terén valóban az ország vezetői, az intelligencia es középosztály követtek el a múltban óriási hibákat. Nem vagyunk sokan itt, de azt gondolom, ha ruhaszakértővel megvizsgáltatnánk á képviselő urak ruháit, hogy ki van itt angol ruhában, ki van itt cseh ruhában, kitűnne, hogy az urak 80%-a idegen áruban, idegen gúnyában ül itt és ha végignézzük azokat az urakat, akik a magyar államtól, a községektől, a megyéktől'

es az állami közhatóságoktól, szóval közpénzekből élveznek fizetéseket, akkor szintén azt lak juk, hogy ezeknek az összegeknek legnagyobb része kimegy a külföldre ilyen cikkekért, ho^ lőtt a magyar ipar a legmagasabb igényeket is képes kielégíteni. Nincs tehát szüksége többé magyar embernek arra, hogy ruházati s egyéb cikkekben kénytelen legyen külföldi árut venni. Ennek megszüntetése volna az igazi iparfejlesztés és ezért mondom, hogy nem any-