Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-462

Az országgyűlés képviselőházának 462. amelynek egész társadalmi és gazdasági berendezkedése mezőgazdaságon nyugszik, nem zárkózhatok el az elől, hogy a kartellszabályozás fontos kérdését intézményesen rendezze. Mindebből természetesen következik az is, hogy a kartellek jogi szabályozása éppenséggel nem jelentheti ezeknek a kartelleknek a gazdasági életből való kiszorítását, mert a kartelltörvény javaslat célkitűzése szerény nézetem szerint nem lehet más, mint az államnak megadni azt a jogot, hogy betekintést nyerjen a kartellek tevékenységébe és ellenőrzésével alkalmat adjon az esetleges visszaélések megszüntetésére. Igen nagy hiba volna és a tisztességes intenciók teljes félremagyarázása lenne, ha a jelen törvényjavaslatnak olyan cél tulajdoníttatnék, hogy az a jogi szabályozás haitárát túllépve, az ipart és kereskedelmet az életfeltételüket jelentő mozgási szabadságukban korlátozná és ezáltal a további fejlődésüknek útját állná. Éppen ezért t. Ház, én a tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatot legkevésfobé tekinthetem olyannak, amely csak egyoldalú érdekeket védene, hanem olyannak tekinteni, mint amely az agrárérdekek szolgálata mellett egyaránt hasznára lesz az indusztriál és merkantil érdekeknek is. Ebből a nézőszögből, ebből a mindnyájunkat érintő közös nemzeti érdekből tekintem a javaslatot akkor, amikor általános vonatkozásokban hozzászólok. A kartell mint bevezető szavaimban érinteni bátor voltam, magának a termelésnek egyik olyan gazdasági szervezete, amelyben túlnyomóan egynemű foglalkozásúak tömörülnek, lényege tehát a szervezkedés befelé és a védekezés kifelé. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kartellek rendszerint nem hosszú életűek,— bár ugyan vannak kivételek is — mert később vagy önmaguktól felbomlanak^ vagy pedig magasabbrendű, tőkeerős társaságokká alakulnak át. Döntőleg hatott a kartellek életében a világháború, valamint az 1920. évi gazdasági válság, amely valósággal elsöpörte a kartelleket. Ujabban azonban a karíellálás ismét erőrekapott, mégpedig úgy az egyes államokon belül, mint az egyes államok között^ is, vagyis nemzeti és nemzetközi irányban. Németországban például 1903-ban még csak 385 kartell volt; 1923-ban számuk már 1500-ra emelkedett, 1925ben már túl van a 3000-en, ma pedig már több, mint 5000 kartellt számlálnak. Franciaországban és Belgiumban újból megalakulnak a régi kartellek és mellettük új kartellek is keletkeznek. A luxemburgi fejlett ipar csaknem teljesen kartellben van. Hasonló a mozgalom és a törekvés Cseh-Szlovákiában és Ausztriában is. Csonka-Magyarországon 1927-ben több, mint 100 kartellt írtak össze. Kómániában nagy szindikátusok alakulnak, leginkább kőolajban és cukorban. Koncentrációkat látunk Lengyelországban, a Balti-tenger melletti államokban és Svédországban, Olaszországban és Spanyolországban pedig maga az állam igyekszik előmozdítani a kartellálást, sőt kötelezővé tenni olyan ágazatokban, amelyek bizonyos közellátást érintenek, mint például a szénellátást vagy a villamos energiafogyasztást. Ezek az államokon belüli úgynevezett nemzeti tömörülések egyes esetekben azután később a fejlődés során már hatalmas nemzetközi alakulatokká kapcsolódnak, amelyeknek száma az utóbbi években ismét igen jelentékenyen kibővült. Többször hallottuk említeni az 1926-ban Brüszszelben létrejött nyers acél-egyezményt, a német-francia káliipari megállapodást, a newülése 1931 február 5-én, csütörtökön. 207 yorki rézexport-szindikátust, a német-franciaolasz-svájci aluminum-paktumot. Mindezeknek az alakulatoknak az a céljuk, hogy a fölösleges vagy káros verseny egyáltalában kiküszöböltessék és a termelést, amennyire lehet, olcsóbbá lehessen tenni. Nem lehet tagadni, t. Ház, hogy a kartellek létrejövételének igen erős ösztönzője volt a háború után a vámtarifák stabilitásának bekövetkezett hiánya, a háborút követő évek valutáris bajai, a kereskedelmi és vámszerződések hiányosságai, amelyek minden gazdasági számítást már eleve lehetetlenné tettek. A gazdasági zavarok, a konjunkturális kilengések, a bizonytalan, kapkodó termelési tervek legjobb ellenszere — mint tudjuk — magának a fogyasztópiacnak megszervezése, vagyis a termelésnek a fogyasztással való összhangbahozatala. A konkurrencia folytán beálló árhullámzásnak lecsendesítője, a fogyasztók lecsökkent vásárlóképességének gyógyítóiszere a termelési költségeknek csökkentése, vagyis a józan és észszerű racionalizálás. Ügy a termelés és fogyasztás összhangjának, mint magának a racionalizálásnak eszköze közös, és ez a kartell. A kartelleknek nagy előnyük, t. Ház, hogy képesek a termelést a fogyasztáshoz szabni és ilyen módon magát a piacot szabályozni, csökkentik a konjunktúra kilengéseit, a túlméretezett termelést, szabályozzák a termelési tőke elosztását, előrelátásukkal, gondoskodásukkal pedig gazdasági válságokat előzhetnek meg. A kartellek stabilizáló hatásának előnyei: a munkaviszonyok rendezése és más egyéb kereseti lehetőségeknek előmozdítása. Az árhullámzásoknak csökkentése tudjuk, hogy igen jótékonyan hat a jövedelemelosztásban, az okszerű üzemi tervek pedig a fölösleges konjunktúrahnHámokat oszlatják el, ami viszont magának a gazdasági életnek nyugodt menetét biztosítja. A racionalizálás alapelve: a termelés állandósítása, amelynek eszközei a gyártás terén a standardizálás, a munka lehető legcélszerűbb felosztása, a mechanizálás, a gépek bevezetése, kereskedelmi téren pedig az eladás szabályozása, a piac felkeresése, elosztása, az adminisztráció terén pedig minél nagyobb méretű egyszerűsítés. Ha már a racionalizálásnál tartunk, t. Ház, legyen szabad egészen röviden kitérnem a termelésnek erre az eszközeire, (Halljuk! Halljuk!) amelyet manapság gyakran túlságos buzgalommal s nem mindig indokoltan alkalmaznak, s amelynek tempóját különben az előadó úr is igen értékes referátumában gyorsnak találta. Hasonló felszólalást hallottunk a tegnapi napon Erődi-Harrach Béla igen t. képviselőtársam részéről is. Amennyire helyes és célszerű a különböző hivatalokban, ipari, gyári vállalatokban,^ üzemekben a sok felesleges kézi munkaerő és munkateher megszűntetése, a gépek, műszerek, úgynevezett modern technikai vívmányok alkalmazása, azonban mégis anynyira óvatosaknak kell lennünk főleg az utóbbiak alkalmazásában, hogy ne lőjjünk túl a célon és egyik túlzásból ne essünk a másikba. Drága, rendszerint külföldről beszerzett gépek, műszerek alkalmazásával kétségtelenül lényeges megtakarításokat érhetünk el a kézi munkaerők foglalkoztatása terén, kérdés azonban, hogy a gépekbe befektetett anyagi tőke arányban áll-e mindig a megtakarítás folytán feleslegessé vált kézi _ munkaerők eltartásának, anyagi és munkateljesítményüknek erkölcsi és gyakorlati ellenértékéven Éppen azért tehát