Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.

Ülésnapok - 1927-460

Az országgyűlés képviselőházának A60. ülése 1931 január 30-án, pénteken, 147 aki ne volna tudatában annak, hogy az iparnak Magyarország, a nemzet életében micsoda fontos szerepe van. Az ipar tehát nekünk, tekintet nélkül arra, hogy melyik termelési ághoz állunk közelebb, egyformán féltett kincsünk, a mezőgazdasági termelésnek éppúgy, mint a fogyasztásnak, csakhogy nem annyira féltett kincsünk, 'hogy a szeretet címén esetleg a kilengésekkel szemben is kénytelenek legyünk iszemethúnyni. Visszatérve tehát az argumentációra, ha azt a kérdést teszem fel, hogy elismerendők-e ezek a gazdasági organizációk, erre egyéb választ nem adhatok, mint azt, hogy igenis elismerendők, mert hiszen az élet maga produkálta őket és ha produkálta őket és elfojtani nem lehet, akkor a törvényhozónak egyetlen feladata van, az, hogy szabályozza is őket. Hiszen, hogy mennyire szabályozandók, erre nézve nagy tekintélyeket vonultattak fel mindkét oldalon. Ezekkel a nagy 'tekintélyekkel pedig úgy vagyok, mint ahogy valamikor olvastam valahol Eötvös Károlynak nagyon jól sikerült megállapítását, aki sa 67-es kiegyezési törvényekről azt mondotta volna, hogy a 67-es törvények olyanok, mint a Szahara oázisában laz a bizonyos forrás, mert abból a forrásból enyhíti a szomját az eltikkadt vándor is, íle bizony bele szokta mosni véres kezét a rabló beduin is. Ezek az idézetek olyanok, hogy a kartell mellett is és a kartell ellen is szokták ezeket citálni. Egy azonban bizonyos. A velünk ellentétes álláspontot elfoglaló szocialista világnézlet képviselői a II. internacionálénak 1925-ben, Marseille-ben tartott kongresszusán is kívánták ezeknek a kérdéseknek tárgyalásba vételét, mert egy világgazdasági tanács felállítását követelték, amelynek feladata az volna, hogy ellenőrizze a nemzetközi termelést és fogyasztást és 1927-hen maga a nemzetközi gazdasági konferencia is ugyanezekre az álláspontokra helyezkedett. Nem akarom ezeket az unalmas citátumokat tovább folytatni, csak egyet állapítok meg. Az 1929-ben tartott nemzetközi gazdasági konferencia azt mondja, — amit nagyon M szoktak használni — hogy «amilyen mértékben terjednek az egyes országokban a gazdasági entente-ok és növekszik a jelentőségük, rendezésük kérdése annál inkább áttolódik a nemzeti talajból a nemzetközi talajba.» Ebibe szoktak: belekapaszkodni azok az argumentációk^ amelyek a prioritás kérdésében arra az álláspontra helyezkednek, hogy a .szabályozásnál meg kell előznie a nemzeti szabályozást a nemzetközi szabályozásnak. Erre különben az időszerűség kérdésénél vissza fogok térni. Azok, akik ezeknek a gazdasági organizációknak elismerését követelik, — amint nagyon jól tudjuk az elhangzott magasröptű előadásokból és beszédekből — mind abból az elgondolásból táplálkoznak, hogy a régi klasszikus iskola, a Smith Ádám-féle iskola, amely a szabadversenyt állította be a gazdasági élet tengelyébe, az élet által meg van buktatva ós ma nem a szabadverseny, a jövő fejlődés iskolája és iskolájának alapja, hanem az organi zációk, a gazdasági termelési organizációk szabadsága. ; Hogy a kapitalisztikus termelésnek ez a mindent organizáló rendszere és az ebben rejlő szerfeletti önzés azután hova fog vezetni, vájjon nem fogja-e előkészíteni egy kollektivista termelés lehetőségét és nem veti-e meg annak melegágyát, e felett majd vitatkozzanak az igen t. túloldallal a közgazdasági tudósok. En nagyon félek, hogy az a mindent organizáló tendencia, amely a kapitalista termelést jellemzi, végeredményben ezt a veszedelmet is magában rejti. (Ügy van! jobbfelől.) Ha tehát végeredményben a feltett kérdésre választ akarok adni, a válaszom az, hogy helyesen cselekszik a törvényjavaslat, amikor elismeri ezeket a gazdasági organizációkat, mert ezek a kialakult gazdasági életnek életviszonyai, amelyekkel számolnunk kell és amelyekkel szemben a törvényhozásnak csakegy feladata lehet: mint létező és el nem fojtható életviszonyokat tudomásul venni és elismerni. Egyben azonban, amikor a polgári jogot megadjuk nekik, akkor nem lehet azt mondani, hogy nem lehet ezeket szabályozni, mert ez viszont törvényhozási feladat. A második (kérdés, amelyet fel kell tennünk és amelyet feltettem, az^ hogy szükséges-e a szabályozás. A szabályozás szükségességére a feleletet ugyanazok az adatok, amelyeket voltam bátor előadni, önmagukban adják. Egy állam nemcsak egy ilyen nagyszabású életviszonyt, mint amilyen életviszonyt jelentenek ezek a gazdasági organizációk, hanem sokkal kisebb jelentőségű életviszonyt is, ha tapasztal, szabályozás nélkül nem hagyhat. Ha elismerem, mint életviszonyt, akkor igenis szabályoznom kell. En, mint jogász, tisztán csak ebben a körben maradok és tovább nem megyek, nem terjeszkedem ki azokra a közgazdasági dogmatikai argumentumokra, amelyeket pro és kontra felhoztak. Ezt elvégezték a gazdaságtudósok egymás között és el is fogják végezni. Mint jogász egvebet nem mondhatok, mint azt, hogy megint odatérek vissza: amely pillanatban elismertem, mint életviszonyt, előttem áll az a feladat, hogy azt szabályozzam is. A magyar gyáripar képviselői, különösen a Gyosz., azt hiszem, valamennyi képviselőtársamnak küldöttek egy zöld füzetet, amelyben a javaslattal szemben azt a vádat emelik, hogy Iparellenes tendenciájú és a magyar ipar ebben a javaslatban az ipari termelés legnagyobb veszélyeztetését látja. Erre megint csak az a válaszom, hogy amikor a magyar ipar a legélesebben követeli ezeknek a gazdasági organizációknak az elismerését, amikor a törvényhozás és a kormány hozzányúl ahhoz a kérdéshez, hogy ezeket a maguk rendezetlen jogi állapotából rendezett állapotba hozza, és amikor meg akarja szüntetni ezeknek a jó erkölcsökbe ütköző stigmatizált voltát, akkor jogilag és helyes logikával a szabályozás ellen nem lehet tiltakozni. A tiltakozások egy másik argumentálása az, hogy az egész matéria még éretlen a szabályozásra és éppen azért tiltakoznak a szabályozás ellen, mert — mint ők mondják — az ország mai leromlott gazdasági állapotában és akkor, amikor az egész organizációs matéria fejlődésében nemzetközi irányt mutat, ma azonban még, hogy úgy mondjam, kocsonyás állapotban van: veszélyes a szabályozás, mert elébe vágunk vele a nemzetközi szabályozásnak. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire hibás ezt az egész törvényjavaslatot kartellj törvényjavaslatnak nevezni. Hiszen itt mi nem a gazdasági organizációk kódexét készítjük, mi nem arról beszélünk, — hiszen a törvényjavaslat, nagyon helyesen, még csak a definíciójától is óvakodik ezeknek az organizációknak — hanem itt mi bizonyos visszaélések lenyesegetéséről, bizonyos túlkapások megszüntetéséről beszélünk. Ne méltóztassék tehát