Képviselőházi napló, 1927. XXXIII. kötet • 1931. január 14. - 1931. február 26.
Ülésnapok - 1927-459
102 Az országgyűlés képviselőházának 4-59. ülése 1931 január 29-én, csütörtökön. ták amaz állítását veszem bo'nckésem alá, \Felkiáltások jobb felöl: Nagyon jó! — Pakots József: Újrend! De ezek nem szerzetesek!) hogy a törvényjavaslatot, illetőleg a kartellellenes hangulatot nemi közgazdasági szükségesség, hanem a gyűlölet és a demagógia termelte ki. Kérdezem: demagógia ébresztette-e a gazdaközönséget annak tudatára, hogy a mai helyzetben, amikor a mezőgazdasági termények ára katasztrofálisan alakul, az ipari termékeknek a kartellek árdiktatúrája folytán túlzott árai a mezőgazdasági termelés rentabilitását egyenesen lehetetlenné teszik; hogy a mezőgazdaság a kartellek ár diktatúra jávai szemben kettős minőségben áll fogyasztóképpen: egyrészt mint termelő-üzem, amely a maga termelő eszközeit, műtrágyát, mezőgazdasági gépeket, anyagszereket az ipartól horribilis áron kénytelen beszerezni, másrészt pedig mint az iparcikkeknek tekintélyes, de kritikus helyzetben lévő fogyasztóközönsége. Hogy nemcsak mint vevő, hanem mint eladó is ki van szolgáltatva a gazda a kartellek árdiktatúrájának, (Forster Elek: Lásd: répatermelés!) a kartelleknek, amelyek egyes mezőgazdasági termények árát mesterségesen leszorítják, (Forster Elek: Len : termelés!) hogy az agrárollónak, ha nem is kizárólagos, de mindenesetre főoka a kartellek mohóságában keresendő, hogy a gazda termeivényeit elkótyavetyélni kénytelen, ellenben mindenért, amire szüksége van, exorbitans árakat kénytelen fizetni. Igaz, hogy a mezőgazdák a kartellmozgalom fejlődését, elhatalmasodását fokozatos aggodalommal kísérik, hogy a mezőgazdák állandó gazdasági harcban vannak a kartellekkel szemben, de ezt az elkeseredést és harcot nem a demagógia és nem a lázítás, (Forster Elek: Hanem a nyomorúság!) hanem a tények, maguk a kartellek, mohóságuk és kapzsiságuk váltja ki. (Ügy van! Ügy van! a jobb- és a baloldalon.) Vagy Székács Antal is demagóg, aki a Magyar Jogászegylet által rendezett vitában elismerte, hogy az agrártermékek mai nehéz értékesítési viszonyai mellett, amikor a világpiac diktálja az árakat, a kartellek lecsökkentik az agrártermelés versenyképességét? Vagy talán Fellner Henrik is demagóg, aki ugyanezen a szaktanácskozáson kénytelen volt elismerni a következőket (olvassa): «A mezőgazdasági érdekeltség szempontjából értem, hogyha azon okokkal foglalkozik, melyek a mezőgazdasági válságot előidézik, hogy ezek között erre a kérdésre, már mint a kartellkérdésre is, rábukkant» Azt azonban elismerem, hogy ,a kartellellenes hangulatnak kiélesítéséhez egy olyan tény is járult, amelyért az ipari kartelleket felelőssé tenni nem lehet. Ez a tény pedig az, hogy a mezőgazdaság, mely a maga körén belül is túlságosan heterogén elemekből áll, különböző feltételek mellett és különböző körülmények között termel, terményeinek áralakulása tekintetében az éghajlati viszonyoktól, a tengerentúli versenytől, a nagy világ pool-ok diktatúrájától függ, gazdasági szervezkedésre, védekező és támadó ellenszervezetek, úgynevezett gazdakartellek létesítésére, a kartellozás előnyeinek a maga számára szélesebb körben való biztosítására vagy teljesen alkalmatlan, (Gáspárdy Elemér: Alig alkalmas!) vagy sokkal alkalmatlanabb, mint az iparnak számos ága, amellyel meg kell küzdenie. Egyes termelési ágaknak megszervezéséről talán lehetne szó ; arról, hogy például a cukorrépatermelők, a tejtermelők, a lentermelők megkísérelhetnének kartellszerű megegyezést létesíteni; sajnos azonban, ezen a téren sem rendelkezünk biztató tapasztalatokkal. Ha az ipari kartellekkel szembe lehetne állítani gazdakartelleket, akkor két egyforma erős hadsereg küzdhetne meg egymással. Mivel azonban a helyzet az, hogy az ipari kartellfront állig fel van fegyverkezve, tankokkal és nehéz tüzérséggel rendelkezik, érthető, hogy a fegyvertelen agrártársadalom, amelynek egyetlen fegyvere a kalap mellé tűzött búzakalász és amely a legjobban érzi a kartellek túlkapásait, jogos elkeseredéssel tekint az exisztenciáját fenyegető ellenfeleire s nem szorul arra, hogy az a sokat felhánytorgatott demagógia indulatait felkavarja. Ám menjünk tovább. Talán a kereskedők osztálya az, amely csak a demagógiának ül fel, amikor kartellellenes álláspontra helyezkedik? Nos, abban részben igaza van Fenyő Miksának, hogy a kereskedelem egyik legnagyobb ibaja, hogy kistermelés szétosztására, kisfogyasztás kielégítésére túl nagy a kereskedői stokk, sokkal nagyabb, mint aminőt a termelők és a fogyasztók eltartani képesek volnának, hogy a kereskedelem krízisének egyik oka a kereskedők létszámának aránytalansága, az áruelosztás elaprózódása; ha azonban ez az állítás csak részben is fedi az igazságot, akkor száz százalék erejéig igaza van ö s érnek, aki azt mondja: «Die Kartelle fressen den Handel auf.» A kartellek felfalják a kereskedelmet. Mert ki ne tudná, hogy nagyrészt a kartellek fosztják meg a közvetítő kereskedelmet nyereségétől, hogy a kartell mihelyt annyira, amennyire meg van alapozva, első dolgának a. készpénz- vagy rövidlejáratú fizetés bevezetését tekinti, hogy a kereskedő, aki üzletet akar kötni a kartellel, kénytelen annak feltételeit elfogadni, (Ügy van! a baloldalon.) ha pedig nem fogadja el, vagy megszegi a kartell feltételeit, magára vonhatja nemcsak a közvetlenül érdekelt kartellnek, hanem a rokonkartelleknek bojkottját is. Tudunk megállapodásokról, amelyek azt is meghatározzák, hogy a kereskedők mit és milyen minőségben vásárolhatnak a kartelltől, hol árulhatják az eladásra vett árut, kinek, mi áron és milyen feltételek mellett adhatják el. E szerint a kereskedő voltaképpen ^ a kartell parancsait teljesíteni köteles, nem más, mint kereskedelmi képviselő, bizományos, ügynök. (Jánossy Gábor: Rabszolga!) Az is megesik, hogy egyik-másik kartell átveszi a kereskedelem disztrikatív munkáját, központi elárusító irodával dolgozik és maga végzi el a kereskedelem munkáját, hogy saját jövedelmét szaporítsa. Azt hiszem, t. Ház, ezek az adatok is élénken megvilágítják a kartelleknek és a kereskedelemnek egymáshoz valói viszonyát és indokolják a kereskedők osztályának ama felfogását, amelyet úgy szoktak kifejezni, hogy a kartell a kereskedelem átka. Ez meggyőződés, amely szintén a tények, nem pedig a demagógia folyománya. Es ha a kisiparra térünk, ismét bátran felvethetjük a kérdést: demagógia-e az oka és forrása a kisiparosság kartellellenes hangulatának? Mert a kisiparosság azután radikálisabb. Kezemben van például a sopronkerületi kereskedelmi és iparkamara jegyzőkönyve, amelyfben olyasom, hogy az ipartestületek a Kamara útján arra kérik a (kormányt, hogy olyan törvényjavaslatot terjesszen a Ház elé, mely akár nyilvános, akár titkos kartellek létesülését a leghatározottabban és minden fenntartás nélkül eltiltja.
