Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-440

Az országgyűlés képviselőházának UúO. ülése, 1930. november 26-án, szerdán. 73 gásnak (hódoljanak, amelyek az ő meggyőződésükikel ellenkeznek. Ilyenekre érnek rá a bajtársi egyesületekben, a rokkantsági szövetségi csoportokban. Ilyen igazgatás mellett előfordul azután az, hogy ha például valaki elmegy és orvosilag megvizsgáltatja mágiát s azt mondja az orvos, hogy ez az ember 75%-os rokkant, akkor ne méltóztassanak azt. hinni, hogy ezzel mármost készen van, hogy a 75%-ot elfogadják. A mélyen t. miniszter úr hivatalában van egy ügyosztály főnök, (Fábián Béla: Hogy hívják?) Angyal Kálmán miniszteri tanácsos úr, (Fábián Béla: Melyik harctéren vérzett?) aki azt mondja, hogy én állapítom meg, nem az orvos, hogy valaki milyen beteg. (Mozgás.) Ha megvizsgálja a miniszter úr ezt a kérdést, az ilyen esetek egész sorozatát találhatja, s láthatja, hogy ott nem a betegségi szempontok, hanem valami egyebek szoktak szerepet játszani abban a tekintetben, hogy valaki hány százalékban rokkant. (Ellenmondások a jobboldalon. — Pakots József: Ez így van! — Br. Podmaniczky Endre: Csak az orvos állapíthatja meg a rokkantsági fokot! Hogyan lehet ilyesmit mondani? — Fábián Béla: Ez így van! Ezerszámra jönnek panaszok a folytonos revizió miatt! — Zaj) Elnök: A képviselő úr kijelentése gyanúsítást tartalmaz. Figyelmeztetem a képviselő urat, hogy ettől tartózkodjék. (Fábián Béla: Majd megszavaztatjuk a rokkantakat! —. Rothenstein Mór: Nem gyanúsít!) Gál Jenő: En tényeket szeretek mondani, és nem gyanúsítok, (hanem állítok. A mélyen t. elnök úr figyelmeztetését nagy tisztelettel fogadom, de lehetetlen, hogy kijelentésemet kellőképpen értékelte volna. En azt mondom, hogy egy olyan rendszer, ahol a rokkantság mértékét nem az orvos állapítja meg, hanem valaki, aki nem orvos, elhibázott rendszer, ez így nincs rendjén. (Fábián Béla: Ez így van! — Nánássy Andor: Nem így van! — Fábián Béla: Tessék végigkérdezni képviselőtársait! — Zaj!) Elnök: Kérem a képviselő urakat, maradjanak csendben, hagyják a szónokot beszélni! Gál Jenő: En fel szoktam készülni és most azt mondom közbeszóló t. képviselőtársamnak, hogy a magyar hadigondozás élő jogát PetkóSzandtner Aladár népjóléti és munkaügyi helyettes államtitkár^ úr írta meg, tessék ezt a szabályzatot megnézni, tessék elolvasni és akkor megtalálja, hogy a szervezeti szabályok szerint az orvos csak véleményez, a döntés Angyal Kálmán osztályát illeti meg, ott pedig nem orvosok döntenek. Ne méltóztassék tehát könnyelműen azt mondani, hogy nem így van, hanem tessék rácáfolni tényekkel. Mihozzánk jönnek százszámra panaszkodni keserves könnyhullatások-és nélkülözések között, nem illik tehát könnyelműen azt mondani, hogy nem így van. (Nánássy Andor: Amilyen könnyelmű a képviselő úr kijelentése, olyan komoly az enyém. - Zaj.) Elnök: Kérem a képviselő urakat, maradjanak csendben és tartózkodjanak a személyeskedésektől! Gál Jenő: A magyar hadigondozás ügye olyan probléma, amelynek^ végleges megoldása nem nehéz. Nem nehéz azért, mert a pénzügyi fedezetet is könnyű rá megtalálni. Meg vagyok győződve arról, hogyha például ebben az országban törvényjavaslatot terjesztenének elő, hogy minden egynesadónak és minden illetéknek' egy ezreléke levonandó a hadirokkantak számára, akkor nem volna városi vagy törKÉPVISELÖHÁZI NAPLÓ. XXXII. yényhatósági alakulás, állami alakulás, vagy állami önkormányzati alakulás, amely ezt ne tapssal és hozsanával fogadná. Nincs olyan polgára ennek az országnak, aki ne^ szívesen áldozna erre a célra. Emlékezzenek rá, hogy itt beterjesztettek költségvetéseket, amelyek 400 millió pengő felesleggel zárultak. (Felkiáltások a középen: Régen volt!) Nem olyan régen, mint amilyen régi a hadirokkantak szenvedése, r a háború befejezése óta és különösen a szanálási esztendő óta, amikor a 400 milliós budgetet túllépték és nyomban 600 millióra emelték a kiadási és bevételi tételeket, száz és százmilliókkal dobálóztak s nem jutott senkinek eszébe, hogy felütné a legújabb kor politikai történelmének lapjait s látná, hogy az utódállamokban, az ententeállamokban, Európa és Amerika minden államában a törvényhozás első feladata volt, hogy ezeket az ügyeket rendbehozza. Nálunk kérkedtek a lukrativ költségvetésekkel és elnézték ezt a szörnyűséges nyomorúságot. Háromszázötvenezer emberről van szó, ez egy város, egy egész társadalom! De nemcsak ez a módja van meg a segítségnek. Németországban, amely ugyancsak legyőzött állam, a rokkantalap javára minden vállalkozónak, aki az állammal szerződéses viszonyba lépett, kötelessége volt a rokkantsági alapra legelőször is hasznának egy bizonyos iészét odaadni. Az olyan építkezéseknél, mint amelyekről most olyan nagyon sok szó esik. a laktanyák, csendőrépületek és egyebek építésénél nem lehetne arra gondolni, hogy van itt egy társadalmi réteg, amely megérdemli a segítséget! (Pakots József: Másra gondoltak! Másnak adták!) E rétegek számára nincs semmi életrevaló gondolata a kormányzatnak. Vagy például, aki ezt a kérdést tanulmányozza, az azt látja, hogy azokban az egyesületekben, amelyeket rokkantaknak megalakítani engedélyeztek, ahol például 1 pengő .az évi tagsági díj, a társadalmat is felszólítják: nézzétek, itt vannak ezek az a lapszabály szerűleg működő rokkantsági egyesületek, ezeknél egy pengő a beiratási és tagsági díj együtt, jöjjetek nem mint rokkantak, ti, akiket megkímélt a háborúk irtózata, akik itt vagytok ép kézzel, ép lábbal, akik itt vagytok sem testileg, sem szel lemileg meg nem rokkanva, itt álltok és dolgozhattok, élvezhetitek az életet; jöjjetek, tartsátok nagy tiszteletnek, hogy * ide beiratkozhattok és adjatok oda nem egy, hanem tíz, száz pengőt és akkor majd társadalmilag előáll nyomban mindaz, ami a féllábú koldusok, a rokkantsági, a tiszteleti jelvényt nélkülöző magyar rokkantak felsegítéséhez szükséges. Engedelmet kérek, nem a szűkkeblűség, hanem a fogyatékos érzék kérdése ez ma már Magyarországon, amely miatt időnként itt ezek az interpellációk megjelennek. Amint Kéthly Anna t. képviselőtársam itt megmagyarázta és adatokkal támogatta, ez az alamizsna-rendszer, ez a fogyatékosság, az ügynek ilyen bürokratikus kezelése igen, szomorú valami. Én azt gondolom, hogy nem az ígérgetések világába kell, hogy ez tartozzék. Én azt^ mondom, hogy először a kormánynak kötelessége ebben á Kérdésben ideállni és nem a bizottsági sürgősséget kell kimondani, hanem a Képviselőház és az egész nemzet vótumának és feljajdulásáuak visszhangjaképpen kell kimondani a sürgősséget: nem lehet addig nyugodt álma magyar embernek, ameddig azt látja, hogy ilyén bénán, ilyen koldusán járnak rokkantak az utcákon és ilyen módon 'eltékozolva a maguk erejét, elpusztítva a maguk képességét ki vannak 10