Képviselőházi napló, 1927. XXXII. kötet • 1930. november 25. - 1930. december 23.

Ülésnapok - 1927-445

216 Az országgyűlés képviselőházának Uhogy nem érthette úgy, ahogy magyarázták, mert hiszen a pengőnek majdnem olyan erős fedezete van, mint Franciaországban a franknak, — 50% fedezete volt akkor a pengőnek, ma valamivel kevesebb — megmondtam, hogy ugyanolyan fedezet van itt, mint Franciaországban, amely a világ majdnem összes aranyát összevásárolta. Elnök: Lejárt a képviselő úr beszédideje. (Felkiáltások: Meghosszabbítjuk!) Sándor Pál: Kérem beszédidőm meghoszszabbítását. Elnök: Mennyivel kívánja a képviselő úr meghosszabbítani beszédét? Sándor Pál: Amennyivel lehet. (Felkiáltások jobb felől: Egy félórával!) Elnök: Még egy óráig beszélhet a képviselő úr, ha a Ház a meghosszabbításhoz hozzájárul. (Eri Márton: Fél óra elég.) Sándor Pál: Kérem beszédidőmnek egy órával való meghosszabbítását. (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Méltóztatnak ehhez hozzájárulni? (Igen.) A Ház hozzájárult ia képviselő úr beszédének egy órával való meghosszabbításához. Sándor Pál: T. Ház! {Halljuk! Halljuk!) Talán nem fogom igénybevenni az egész egy órát, de mégis el szeretném mondani azt, ami, azt hiszem, a képviselő urakat is érdekli. (Halljuk! Halljuk!) Megmagyaráztam tehát, hogy 50%-kai fedezve van a pengő, jobb értékű ércpénze tehát nincsen senkinek sem és hogy — bocsánat, ha ezt a szót használom, de ott használtam — barom az a magyar ember, aki kiküldi a pénzét Svájcba 1%-ra. (Br. Podmaniczky Endre: Ezt nagyon helyes volt megmondani!) Tehát népgyűlésen, választási gyűlésen mondottam ezt. Mutassanak önök egy ilyen példát. Ott megmondottam ezt és el is nyugodott ez a mozgalom, mert az ilyen argumentum ellen nem lehet hadakozni. Megmondottam, hogy amíg Popovics van a Nemzeti Bank élén, senki se féltse .garasait, mert addig pénze biztonságban van. Ez az, amit én követelek az ellenzéktől, hogy olyan dologban, amelyben közös a mi érdekünk és nem lehet más, mint közös... (Br. Podmaniczky Endre: De ezt csak egy ellenzéki képviselő mondta!) Önök közt még egy se mondta! (Br. Podmaniczky Endre: Nem voltunk gyűlésen a moziban! — Derültség.) Az egész kormánypártból másutt egy se mondta, (Meskó Zoltán: Mit?) hogy a pengő jó. (Meskó Zoltán: Csak kevés a pengő! Jónak jó! — Petrovácz Gyula: Hallgassuk meg kérem! — Zaj a jobb- és a baloldalon.) Elnök: Csendet kérek. Sándor Pál: Nem mulaszthatom el azonban a mondottak konzekvenciájának levonását. Igenis rosszalnom kell, hogy a miniszterelnök úr ilyen könnyelmű nyilatkozatokat tesz. Azt mondotta ugyan, nem hitte, hogy vénasszonyokhoz, vagy gyerekekhez beszél. Bocsánatot kérek, a vénasszonyok és gyerekek is hozzátartoznak egy nemzet gondolkodásához. (Meskó Zoltán: Ne bántsuk a vénasszonyokat.) Sok olyan férfi van, akik igen nagyoknak gondolják magukat és bizony vénasszonyok. Es sokan vannak, akik frázisokat hangoztatnak. Egyet ismerek ezek közül, aki mégis kiküldte az ő vagyonkáját Svájcba! (Felkiáltások a balközépen: Ki? — Br. Podmaniczky Endre: Halljuk a nevét!) Az mellékes. (Propper Sándor: Ernszt Sándor megmondja! Kérdezze meg Ernszt Sándortól! — Zaj. Elnök csenget.) Aki elhiszi nekem, az elhiszi. Hogy Péternek vagy Pálnak hívják, az teljesen mindegy, de olyan i§, ülése 1930 december 5-én, pénteken. ember, aki hazafias frázisokat vesz szájába és bizony azt mondta, mégis csak biztosabb a svájci bank. (Meskó Zoltán: Sicher ist sicher!) Nekem esetleg szabad azt mondanom, amit Bethlen miniszterelnök úr beszédében mondott, a miniszterelnöknek azonfcan nem szabad. Második beszédében ugyan helyreütötte első beszédét. (Takách Géza: Az elsőt meg elferdítették!) A másodikból talán kitűnt, hogy félreértették? Nem értették félre, csak rosszul beszélt. (Éri Márton: Rosszhiszemű félreértés!) Nem volt rosszhiszemű! (Strausz István: Előzetesen a pénzügyminiszter úrral kellett volna beszélnie! Nem beszélt a pénzügyminiszter úrral!) Mindezt, t. Képviselőház, talán el se mondtam volna, ha az én Dréhr barátom a várpalotai beszámolóban nem emlékezik meg erről és nem mondja, hogy ki kell irtani magunkból a kishitűséget és szembe kell szállni azzal a tendenciával, amelynek végső célja a pengőn keresztül Magyarország jelenlegi politikai berendezkedésének megváltoztatása. Tudom, hogy t. barátom nem rám célzott, azt is tudom azonban, hogy nincs joga az egész ellenzékre célozni, mert nem mutathat rá egyetlen jelenségre sem, mintha az ellenzéken valaki hatalomra akart volna jutni azáltal, hogy a pengőt megrontja. Ez olyasvalami, amit egy volt államtitkárnak és ilyen előkelő gondolkozású embernek: csak elszólásból, csak slip of the tongue-ból szabad mondani. A valóságnak ez nem felel meg. Ellenkezőleg, önöknek lalkalmuk lett volna kijavítani ezt a lapszust kormánypárti választónépgyűléseken, de egyetlen kormánypárti sem tette meg ezt. Alkalmuk lett volna ezt a lapszust kijavítani, miért nem beszéltek hát, miért nem javították ki? Az önök kötelessége lett volna kijavítani, nem a mienk. (Propoer Sándor: A gazdájuk hibáját korrigálni!) És akkor kapjuk azt a bizonyítványt, hogy mi, ellenzék a pengő romlásán keresztül 'akarunk hatalomra jutni. Helyes beszéd ez? Ezért hoztam ide ezt a kérdést. De tovább kell mennem. Melyek voltaképpen a hibák, amelyeket elkövettünk. Végre tisztában kell lennünk azzal, melyek a hibák, mi annak az oka, hogy így állunk. Elsősorban, amint már említettem, a személyzeti kiadások dominálnak az egész vonalon. Azt mondják, hogy a személyi kiadások a budget összegének 52%át teszik ki, de legalább is 60% ez az öszszeg. De a t. pénzügyminiszter úr saját kijelentése szerint a nyugdíjak még 12 évig szaporodni fognak. Azok a^ nyűgdíjak,^amelyek az Államvasutakat igazságtalanul és oktalanul terhelik, nincsenek benne ebben az összegben, pedig ezek — mint az Államvasutak elnökigazgatójától hallottuk — még 1935-ig emelkedni fognak. Maga az Államvasutak elnöke jelentette ezt ki a oénzügyi bizottság ülésén, nincs okom tehát ebben a tekintetben kételkedni. Most csak át akarok siklani ezeken a dolgokon, mert már olyan sokat beszéltek arról, hogy mi még mindig azt hisszük, hogy NagyMagyarország vagyunk, mi még mindig úgy költekezünk, mintha Nagy-Magyarország volnánk. Tavaszi beszédemben, májukban számszerűleg bebizonyítottam, hogy ennek a 14 vármegyének a minisztériumai ma sokkal többet költenek, — egynek, a kereskedelemügyi minisztériumnak kivételével — mint NagyMagyarorszásron költöttek. Mi tehát NagyMagyarországnak képzeljük magunkat, uraknak, akiknél a pénz nem számít. Mert mi ^ükségünk van nekünk — mondom, csak átsiklom * ezeken a dolgokon, mert nincs időm — olyafc