Képviselőházi napló, 1927. XXXI. kötet • 1930. október 20. - 1930. november 21.
Ülésnapok - 1927-438
Az országgyűlés képviselőházának 4-38. remteni fedezetet a rokkantak ellátására, a mainál hasonlíthatatlanul jobb ellátására onnan, ahol van. Vannak még* ilyen források. (Strausz István: Kell lenni!) A társadalom teljesítőképesség« ebben a tekintetben abszolúte nincs még kimerítve. (Jánossy Gábor: Ez igaz!) Vannalk még források, ki kell nyitni ezeket a forrásokat könyörtelenül, mert a rokkantkérdés elintézése elsőrendű nemzeti és állami érdek. (Jánossy Gábor: Igaz!) Legyen szabad még ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban néhány megjegyzést tennem. Fábián Béla t. képviselőtársam felvetette tegnapi beszédében a hadifoglyok hazahozatalának kérdését, felemlítette azt a szomorú valóságot, hogy Oroszországban, az orosz birodalom távoli tartományaiban, ebben a borzasztó birodalomban számtalan magyar hadifogoly sinylődik, szenved még és ezeknek a hazahozatala tekintetében a kormány olyan közömbösséget tanúsít, amely megengedhetetlen. Ez a tegnapi beszéd is azt célozta, hogy megtörje ezt a közömbösséget az Oroszországban sínylődő hadifoglyok érdekében. Ezt a kérdést én is felvetem ismételten. Fábián t. képviselőtársam a kérdésnek csak egyik oldalát világította meg. En igyekszem mind a két oldalát önök elé, az egész ország közvéleménye elé fordítani. Hogy vétkes közömbösség, vétkes és megbocsáthatatlan könnyedség uralkodik ebben a tekintetben a társadalomiban és a kormányban egyaránt, az letagadhatatlan. Es ez a közömbösség nem mai keletű. Eszembe jut az, amikor 1918 elején hadifogságból hazakerültem, itt a folyosón egy előkelő állást betöltő funkcionáriussal beszélgetvén, az olyan könnyed, olyan — mondhatnám — cinikus felfogást tanúsított a hadifogoly fizikai, lelki és minden más állapotának megítélésével szemben, amely kiinduló pontja, forrása annak a közömbösségnek, amely ma ebben a kérdésben uralkodik. Ez az előkelő állami funkcionárius — államtitkár volt az illető — azt mondotta nekem, hogy Ön tulajdonképpen jól járt, hiszen államköltségen utazta be Oroszországot, államköltségen láthatta meg Közép-Ázsiát, Perzsiát, a Kaukázust; majdnem azt mondotta, hogy az én hadifogságom annyit jelentett, hogy részben a magyar, részben az orosz állam költségén olyan kéjutazást, olyan tanulmányutat tehettem, amelyre rendes körülmények között a magam anyagi ereiéből sohasem gondolhattam volna. Ez volt felfogásának egyik része. (Jánossy Gábor: Ez egyéni felfogás volt, nem közfelfogás!) A másik része az volt, hogy a hadifogság tulajdonképpen három, négy-vagy ötesztendős pihenőt jelentett a harctéri fáradalmaik után a hadifogságba esett szegény szenvedőknek. (Jánossy Gábor: Ki mondotta ezt a zöldséget 1 ?) Meg kell cáfolnom Jánossy <t képviselőtársamat. Nekem rá kellett jönnöm időközben arra, hogy ez a nagyon téves, joggal mondhatnám, cinikus felfogás (Jánossy Gábor: Egyéni!) nem egyéni felfogás volt, hanem mint a méreg szivárgott szét a társadalomnak majdnem minden rétegében, (Jánossy Gábor: Ezt nem lehet mondani!) és nem túloznék, nem mondanék nagyot, ha azt mondanám, hogy időközben ez a felfogás általános felfogássá emelkedett vagy süllyedt. Akik így gondolkodnak, ha nem általános felfogás ez, (Jánossy Gábor: Nem az!) ha csak szórványosan akadnak, akik így gondolkoznak, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) azok, méltóztassék elhinni nekem, nem tudják, hogy mi a hadifogság, nem tudják, hogy az emberi fizikumnak és az emberi méltóságnak iszonyatos KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXXI. ülése 1930 november 21-én, pénteken. 407 omladéka a hadifogoly. Ellenem vethetik önök, akik regényes leírásokból olvastak ivalamit a hadifogoly életéről, hogy az én regénybeli olvasmányaim a tisztitáborok életéről egészen mást mondanak. Hát én nem beszélek a tiszti hadifogoly táborok életéről, én azokat nem ismerem, csak ezekből a regényekből és odakint a közvetlen hallomásokból, ezt tehát nem akarom most pertraktálni. Egyáltalában nem yolt olyan, amivel dicsekedni lehetne. En a legénységi tálborok, a legénységi hadifoglyok életét vázolom és itt is igazságos akarok lenni objektív a végletekig. Nem mondhatom a legénységi hadifogoly táborokkal kapcsolatban sem, hogy ott minden színarany volt. A különböző ^jellemek és a különböző erkölcsök lecsapódásából ott is keletkeztek imitt-amott kisebb^ vagy nagyobb, de sajnos mindenképpen morális pocsolyák, de azért — hozzátehetem: hála Istennek — elmondhatom, hogy döntő többségében, 39%-ban a hadifogoly sorsa szenvedések dantei mélységéből és a lelki napság beethoveni magaslataiból szövődik össze. (Jánossy Gábor: Ügy van! Amint Gyóni Géza példája mutatja!) Ezzel a sorssal szemlben megértőnek, áldozatkésznek kell lenni, (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) és ha odakintről a szenvedések dantei mélységéből csak egyetlen jajkiáltás hangzik is ide felénk, a magyar kormány füléhez, akkor mindent, de mindent el kell követni, hogy azt a szegény, szenvedő, hazatérni akaró hadifoglyot hazatérni segítsük. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) De sajnos, van egy igen szomorú, «azonban» is és itt fordítom én visszájára a kérdést, a kérdésnek azt az oldalát, amelyet figyelmen kívül hagyott tegnap itt felszólalt képviselőtársam és mindazok az írásbeli és szóbeli felszólalások, amelyek a hadifoglyok hazahozatalával kapcsolatosak az elmúlt esztendők során. Levelet kaptam az elmúlt hetekben a Kaukázusból, egy igen hű emberemtől, akiben mindenekfelett megbízom, akinek szavahihetőségét mindenképpen védelmembe veszem. Hűséges, derék magyar ember volt, kitartott velem a kádertől való elindulás első pillanatától, a harctér es a hadifogság minden szenvedésén és megpróbáltatásán keresztül és ezért elhiszem, amit ő mond. Elhiszem azért is, mert igen objektíve beszél. A Kaukázus egy elhagyott helyéről, TemirÖhan-Shurából, Káspi-tenger mellől írja ezt a levelet. Azt mondja, hogy tudtával nagyon sok hadifogoly van még Kaukázusban is. ö azonban általában az Oroszországban maradt hadifoglyokat kategorizálja és három kategóriába osztja őket. Vannak kint hadifoglyok, akik bolsevistákká, mondjuk, hogy "meggyőződéses, fanatikus bolsevistákká lettek, akik a mai Magyarországba nem akarnak visszatérni, akik csak egy Szovjet-Magyarországba akarnának visszatérni. Ezekről nem beszélek, ezekkel nem törődöm. Vannak, akik nem bolsevisták, semmiféle módon és semmiféle kapcsolaton keresztül nem jutottak érintkezésbe ezzel a gondolattal, ezzel a rendszerrel, akik akár falvakban, akár városokban foglalkozáshoz, exisztenciához jutottak, időközben szov jet-állampolgárokká• lettek, családot alapítottak, ott akarnak maradni és nem akarnak hazatérni. Vannak azonban nagy számmal olyanok, akik haza akarnak jönni, — és ezeknek az érdekében szólok én — de nem mernek hazajönni, mert a magyar hatóságok bánásmódja azokkal szemben, akik hazakerültek, a herce-hurcák, az igazoltatások, az üldözések, a rendőri felügyelet alá helyezések riasztó és 61
