Képviselőházi napló, 1927. XXXI. kötet • 1930. október 20. - 1930. november 21.

Ülésnapok - 1927-429

Az országgyűlés képviselőházának U29. ülése 1930 november 5-én, szerdán. 173 tás és viszontagság után, mindkét lábát odahagyva, tért vissza és mint 100%-os rokkant, megkap ta a legmagasabb rokkant-díj at, a havi 80 pengőt. Ez a szegény nem sokáig örülhetett .az életnek, meg a kislányának, mert hamarosan elhalálozott. En akkor egypár hónapig dolgoztam azon, hogy az özvegye mielőbb megkapja a nyugdíjat és körülbelül úgy majdnem 10 hónapba került, míg mindenféle okmány beszerzésével a nyugdíj kiutalása megtörtént. Akkor én naiv együgyűségemben ennek a szegény özvegynek azt mondtam, azzal vigasztaltam: nézze szegény jóasszony, most egyszerre kapj a 10 hónapra a maga megdicsőült férje nyugdíjának a felét, — 80 pengőnek a fele 40 pengő havonként — tehát 400 pengőt. Azt mondja: dehogy, dehogy uram, havi 5 pengőt kapok. Én abban a meggyőződésben voltam, hogy, ahogy a polgári életben az özvegy nyugdíjas férje nyugdíjának, nyugilletményének a felét kapja, éppenúgy van ez — sőt ezerszer inkább úgy kellene lennie — a hadiözvegyeknél. Nem így van, havi 5 pengő a hadiözvegyi nyugdíj és ellenértéke egy fiatal élet ára, s egy síró özvegy és egy apátlan árva, aki mint közlegényá félárva, havi 75 fillért kap. T. Ház! Ha az ember ezek fölött gondolkozik, akkor a keserűség egész Lávája önti el az ember egész lelkét. Nem tehetek róla, sokat és régóta foglalkozom ezzel a kérdéssel és sokszor eszembe jut az, — ismerik mindnyájan képviselőtársaim — amit Toldi költője mondott a 48-as honvédről, aki féllábbal baktat végig az utcákon — ez a 60-as évekre vonatkozik — és azt mondja: «Küszöbről küszöbre járok, hol be, hol ki, Ne üzenjenek, hogy nincsen ott senki, Ne uszítsátok rám az ebet, hogy letépjen, Annyi kezem sincsen, hogv magamat védjem. Szegény honvéd — (mondjuk így: szegény rokkant, özvegy, árva) — jövök kérni egy falatot, Adjatok, adjatok, amit Isten adott. Es ne pirongassatok, hogy koldulni szégyen, E két mankó miatt más piruljon, én nem, Ha mindenki tisztét tette volna, mint én — (mondjuk kolduló honvéd, rokkant, — Falatomba e bús könnyet nem vegyítném.» Ha annakidején idehaza a politikai fronton úgy összetartott volna minden párt s úgy összetartottak volna a nemzet vezérei, mint a hősök felekezeti, osztály- és társadalmi különbség nélkül a lövészárkokban és rohamokban, akkor nem jutottunk volna idáig. (Ügy van! Ügy van!) T. Képviselőház! Én nemcsak ennek a kérdésnek az érzelmi, a nemzet becsületbeli tartozását érintő oldalát akarom megvilágítani, hiszen nem is szükséges megvilágítanom — hanem pénzügyi oldalát is meg akarom világítani. (Halljuk! Halljuk!) Ebben a tervezetben, amelyet, ismétlem, Korináinyzó urunk is a legnagyobb megértéssel kegyeskedett a Hadirokkantak, Hadiárvák és Hadiözvegyek Nemzeti Szövetségének küldöttségétől átvenni és átvettek az* összes miniszter urak is és valamennyi képviselőtársam, le van írva pontosan, adatokkal alátámasztva, hogy mik a hadirokkantaknak, hadiözvegyeknek és hadiárváknak — a háború legsz«á<nal ómra méltóbb áldozatainak — az elemi kívánságai és a végén azután meg van említve, hogy hogyan lehetne ezt a kérdést pénzügyileg véglegesen, gyökeresen rendezni. Rendezni lehetne a rokkantellátási adónak a felemelésével. Tudom, hogy az adóemelés olyan szó, amiről nem lehet beszélni, de ne osztályozzuk, ne soroljuk be a rokkantellátási adónak mérsékelt felemelését az egyéb adóemelések sorába, hogy a nemzet ezen becsületbeli kötelességének eleget tegyen, és ez a Ház, mielőtt élettartama megszűnnék, azzal pecsételje meg négy-öt évi munkásságát, mert mint mondottam, nem lehet ezt az adóemelést egyéb adóemeléssel összehasonlítani, hogy a kérdést végleg rendezi. Azonkívül én más megoldási módot is ajánlok. (Halljuk! Halljuk!) Talán meg méltóztatnak engem mosolyogni, amikor analóg példát hozok fel arra, hogy hogyan lehetne ezt a kérdést dűlőre juttatni anélkül, hogy az államnak ez egy árva krajcárjába kerülne. (Halljuk! Halljuk!) Egyik gyülekezetiben, ahol többek között felügyelő vagyok, a gyülekezetnek igen szép művészi kivitelű kis temploma anynyira megrongálódott, hogy restaurálása vált szükségessé. Ez négy-öt esztendővel ezelőtt történt, a pénzromlás napjaiban. Sokait törte a fejét a presbitérium, hogy honnan és miből kerítse elő a szükséges összeget. Erre felálltam és azt mondottam: kedves atyámfiai, van közöttünk olyan, aki mindennap felhörpint egy-két pohár bort, avagy sört... (Egy hang a középen: Vannak!) «Nem mese ez, gyermek, feddi őt az apja sa gyermek öregapját csendesen hallgatja.» (Derültség.) Mondom, vannak köztünk dohányos emberek, akik elszívnak ennyit és ennyit, sört isznak, bort isznak, dohányoznak, van aiki pipál, — magatm is szoktam néha-napján, amikor nagyon elkeseredem a közállapotok szomorúságán és az emberek kishitűségén — mert nemcsak hiszek álmagyar feltámadásban és a magyar gazdasági élet törhetetlen erejében, hanem szóval és cselekedettel dolgozom ezért s igyekszem beleplántálni a nép lelkébe ezt a hitet és meggyőződést, mert csak ekként mehetünk előre, s- ennek- megvan a maga erkölcsi hatása és -erkölcsi következménye. Hallom, hogy berreg az a kis gépezet. Nem akarok visszaélni a t. Ház türelmiével s ezért kérem, hogy talán tíz perccel méltóztassanak meghosszabbítani beszédidőimet, mert nagyon fontos dologról van szó. (Felkiáltások: Megadjuk!) Elnök: A Ház a kért tíz percnyi meghoszszaibibítást megadja. Jánossy Gábor: Azt mondottam^ igyunk egy. pohár borral kevesebbet, szívjunk egy-két cigarettával kevesebbet, egy-két pipával "kevesebbet mindannyian. (Egy hang a középen: Mi lesz a szeszadóval?) Bocsánatot kérek, a pénzügyminiszter úr is hozzájárulhat ehhez, mert nem kell neki adót emelni, s az egészségnek sem árt, ha kevesebbet dohányozunk, kevesebb szeszt fogyasztunk és nem terheljük meg gyomrunkat annyira, hogy már kora tavasszal tele van Karlsbad magyar emberekkel, akik agyonették magukat és ezért mennek a jó magyar pénzt külföldön elfogyasztani. (Malasits Géza: Szóval legyünk ibicsérdisták?!) Tehát én is azt mondom, hogyha jobban szeretjük mi magyar emberek, ha nemcsak szóval ajkainkon sajnáljuk azokat, akik értünk váltak bénákká, csonkákká, özvegyekké, árvákká, ha nemcsak szóval dicsőítjük ott a hadi emlékek előtt a hősöket és nemcsak szóval íögadkozunk, hogy nem hagyjuk elpusztulni, elsorvadni hozzátartozóikat, hanem ha jobban szeretjük őket, mint ahogyan gyomrunkat vagy gégénket szeretjük, akkor cselekedjünk így, mert így mindennap össze lehet hozni társadalmi úton, önkéntes elhatározással, százezreket, esak legyen minden asztaltársaságban, minden baráti körben égy 2P*