Képviselőházi napló, 1927. XXX. kötet • 1930. június 26. - 1930. július 11.

Ülésnapok - 1927-421

Az országgyűlés képviselőházának 421 merem, de egy nagyfokú előre nem látással, sőt nagyfokú gondatlansággal, ezek a felelősségrevonásnak még a szelét, az árnyát se érezzék? Szabad nekünk e mellett szótlanul elmenni? ^Nem kellene-e nekünk hasonló esetben példát statuálnunk, hogy megelőzzük a továbbiakat? Hiszen ez egyenesen felbátorítás arra, hogy csak tessék tovább folytatni ezt a gazdálkodást az állami élet bármely terén, nincs ennek semmiféle személyi vagy politikai következménye. T. Ház! Szálljunk egy kicsit magunkba és gondoljunk a magunk magánéletére, magángazdálkodására, gondoljunk arra a felelősségre, amellyel esetleg egy magántársaság, egy kereskedelmi társaság vezetői tartoznak, amikor magukat az alapszabályokon túltéve, egészen önkényes elgondolással elherdálják a társaság pénzét. Gondolják az u?ak, hogy ez felelősségre vonás nélkül lehetséges? Méltóztatnak gondolni, hogy az állam intézményeiben, az állami gazdálkodás terén minden felelősségrevonás nélkül lehet ilyen gazdálkodást folytatni? T. Ház! Furcsa dolog egyszerűen azzal jönni: kérem, megtörtént, tessék az országnak megfizetni azt, ami a mi hibánkból törtónt, olyan hibából, amelyre még azt sem lehet mondani, hogy előre nem látott körülmények okozták, mert előre kellett volna látni. Nem tudom elképzelni azt, hogy akkor, amikor ebben a parlamentben évek hosszú sora óta minden oldalról, még a túlsó oldalról is, tiltakoznak az ellen, hogy felduzzasztassék a bürokrácia, hogy túlzott mértékben alkalmaztassanak emberek, hogy ne mindenkinek a munkaereje használtassák ki, — ilyen dolgok történhessenek. Az állam fizesse jól a tisztviselőit, de a tisztviselő teljes erejével szolgálja vissza az államnak azt, hogy az állam alkalmazta. Ilyen körülmények között nem lehet a kérdés mellett elhaladni a nélkül, hogy egy megrovó szót hallatnánk, hogy a Képviselőház ne találná meg a módját a felelősségrevonásmak. Ez az ügyek intézésének olyan módja, amely lyel mi szolidaritást nem vállalunk, amelyet valamennyien helytelenítünk. Ismétlem, t. Ház, szeretettel nézem ennek a Társadalombiztosítónak ügyeit, hiszen a Társadalombiztosító adja a munkásosztálynak az ő megrokkant" állapotában, fogyatékos egészségi állapotában azt, amit neki a gazdasági társadalom bérben szolgáltatni nem tud. Tulajdonképpen az volna az eszmény : annyi bért adni a munkásnak, amelyből nemcsak ő maga és családja tud megélni, hanem amelyből gondoskodhatok arról, hogy munkaerejét is fenntartsa. Ha munkaereje már megrogy, megfogy, akkor legyen egy intézményünk, amely apailag, anyailag gondoskodik erről a munkásról. Csak szeretettel akarjuk ennek az intézménynek ügyeit szivünkön viselni, éppen ezért azt akarjuk, hogy ezek a hibák a jövőben elkerültessenek és nem akarhatjuk, hogy egy pillanatnyi szanálási javaslattal intézzük el a dolgot. Hiszen ez nem jelent egyebet, mint hogy az állam ezentúl 37 és fél éven keresztül 1.200 000 pengővel többet fizet az öregségi biztosítás címén, pedig eddig is elég tekintélyes összeget fizetett, évi négymillió pengőt ötven éven keresztül, amely évi 5r—5 százalékkal emelkedik, ezenkívül a kezelési költségekhez egymillióval járul hozzá, és most még fizet 1,200.000 pengőt. Ez az áldozat sem fogja szanálni a Társadalombiztosító ügyét és mindig itt van nem a lehetőség, hanem az az abszolút bizonyosság, — az indokolásból is kiolvasható bizonyosság — ülése 1930 július 5-én, szombaton. 299 hogy a Társadalombiztosító betegségi osztálya a jó vőben is még milliós és milliós évi deficittel fog dolgozni, amelynek fedezetét valahol keresni kell. Már eleve oly am módokat kell keresni, amelyek ennek az óriási hiánynak a felmerülését lehetetlenné teszik. Keresni lehet ezt két módon, a különböző nagy szempontok összeegyeztetésével; lehet keresni a járulékok felemelésével, s lehet keresni a biztosítási szolgáltatások leszállításával. Mindegyikhez nehezen szabad csak nyúlni. A biztosítási szolgai tatások leszállítását egy nagy szociális elgondolás tiltja, a járulékok felemelését tiltja annak tudata, hogy a polgári osztály már nem bir több terhet, de ezt a kérdést meg kell oldani. Ez a javaslat nem hozza meg a megoldást, ez a javaslat elodázza a megoldást, ez a javaslat magában nem olyan, amelyet azonnal el kellene intéznünk, mert azt, hogy az állam mivel fog hozzájárulni a rokkantsághoz, a megrokkant alaphoz, azt látszólag is elintézheti, de én úgy vélem, hogy ezt az egész nagy kérdés-komplexust a maga teljességében kell elintézni. Én az elmúlt hetekben a Dunántúl voltam s akkor történt az a fura história velem, hogy hazautaztomban beszállt hozzám egy állomáson egy úr három rakoncátlan, neveletlen kölyökkel. Ezek ott elkezdtek hancúrozni, sivalkodni; a lábamra tapostak és újságjaimat ledobálták. Rászólok az apjukra, hogy szedje ráncba a gyermekeket. Ö nem felelt egy szót sem. Akkor azután elkezdték a fogasra akasztott kabátomat tépni és letépték szerencsésen az akasztóját. Erre már felfortyantam s erélyesen rászóltam az apára, hogy szedje ráncba a kölykeit, mert valami kellemetlent mondok. — Nekem akar kellemetlent mondani, — mondotta -- aki két héttel ezelőtt csődbejutottam, a múlt héten meghalt a feleségem, a gyermekeim kidobálták a vasúti jegyet az ablakon és az imént közölte velem a kalauz, hogy téves vágányra szálltam? (Derültség.) En kérném a mélyen t. kormányt, hogy az én netalán kellemetlen elgondolásaimmal szemben ne helyezkedjék ugyanerre az álláspontra, hogy neki nem lehet kellemetlent mondani, mert íme: nincs az Ő biztosítási ágazatai közt egy sem olyan, amely deficittel ne dolgoznék; adósai nem fizetnek, nem tudja behajtani rajtuk tartozásaikat és 20% a behajthatatlan követelés; dédelgetett gyerekei pedig a pénzt az ablakon dobálják ki és kezd már rájönni a népjólétig miniszter úr arra, hogy ezt az egész intézményt vagy legalábbis azt, amit az utóbbi esztendőkben cselekedett, téves vágányra állította. (Meskó Zoltán: Ne akasztotta volna fel a kabátját, nem húzták volna le!) Nekem még megvolt az az előnyöm, t. képviselőtársam, amivel nem mindenki dicsekedhetik, hogy amikor a kabátomat verték, nem voltam benne. (Derültség.) Talán nem mindenki dicsekedhetik ezzel. T. Ház! Ez a javaslat nyitva hagyja a kérdés leglényegesebb részét, pedig ezt a kérdést itt kell elintézni, mert különben az a deficites kelevény tovább fogja a szervezetet sanyargatni és ha egyik helyen eltüntetik, ki fog ütni a másik (helyén. Ez nem elintézése a dolognak, éppen ezért — kérve, hogy a miniszter úr ezt a kérdést illetőleg tájékoztassa a Házat — az intézmény iránti szeretetből a javaslatot nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik? Szabó Zoltán jegyző: Meskó Zoltán! Meskó Zoltán:. T. Képviselőház! T. képviselőtársam befejező akkordjaira nem akarok reflektálni, utóvégre egypár kánikulai viccet