Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-402

70 Az országgyűlés képviselőházának . súak voltak s ma is azok, ez ne legyen, ok arra, üogy az előléptetésnél őket mellőzzék vagy pedig áthelyezzék. Szerintem a tanító a nemzeti ügynek napszámosa, de ne akarják őt az uraikodórendszer lelki rabszolgájává tenni. (ügy van! Ügy van! half elöl.) A t. miniszter úr 1922-ben egy tanítógyűlésen kijelentette, hogy a tanítókat még a VI. fizetési osztályba is elő fogja léptetni, mert a tanítók voltaképpen honvédelmi muiíkát teljesítenek. Most pedig még a VII. fizetési osztáiylba megérdemelt előléptetésük is nagyon sokszor késik és akadályt szenved. Méltóztatnak tudni, hogy erre vonatkozólag mi a tanítók kívánsága: a 30 szolgálati évet betöltött tanító automatikusan, minden protekció nélkül, ha egyébként fegyelmi ügye nem volt, érdemei elismerésében vele szem ben akadály fel nem merült, léptessék elő a VII. fizetési osztályba. Helyettesi sorban törvény szerint félévnél tovább nem lehet a tanítót hagyni. Mégis vannak tanítók, kiknek sorsa két éve ott lóg, mint Mohamed koporsója ég és föld között, lét és nemlét tekintetében, mert helyettesi működésül nem számít be sem a szolgálati időbe, sem a nyugdíjjogosultság aliapját nem képezi. Ott vannak azután a kántortanítók és természetbeli javadalmazást élvező más tanítók, akikről a kultuszminiszter úr tegnap szeretettel megemlékezett. A szeretet nem elég, tessék szeretettel cselekedni is érdekükben és tessék a meglévő hiányt nekik minél hamarabb készpénzben kifizetni. Azt, ami hiányként jelöltetett meg, s amit az állam köteles pótolni, mert a búza értékelése 27 pengőben van velük szemben megállapítva s ez a búza jelenleg nem ér anynyit, a rozsnak az ára pedig 8—9 pengő. Egy olyan állásban lévő tanító, akinek javadalmazásához tartozik 12 mázsa búza és 31 mázsa rozs stb., voltaképpen az államnak indokolatlan és meg nem engedhető spórolása folytán, amellyel a tanító javadalmazásán nyerészkedik, 597 pengővel kap kevesebbet egy esztendőben, mint kapnia kellene s mint amennyit kap a vele egy rangidős készpénzfizetéses tanító. Ha a tanítók fizetését nem is rendezi a kormány úgy, amint az igazság, a méltányosság, a sokszor elhangzott kultuszminiszteri és államtitkári ígéretek megkívánják, akkor is meg vagyok győződve arról, hogy a tanítók nem hivatalból, de hivatásszerűleg a magyar nemzeti ügynek mindig becsületes munkásai és előretörő harcosai maradnak. Ha azonban az őket megillető fizetéshez iuttatjuk őket, ami különben szerzett joguk is, akkor természetes, hogy jobban, nagyobb kedvvel fognak dolgozni és nagyobb ellenálló erővel állnak helyt az élet feltornyosuló nehézségeivel szemben és sikeresebben fogják tudni teljesíteni azt a nagy kultúrmunkát, amelynek végzése rájuk vár. Ezekután, mivel sietnem kell s alig áll idő rendelkezésemre, áttérek a színészet kérdésére. A színészet, különösen a vidéki színészet küzd és vergődik, mert a mozi és a rádió lenyomja működését. Arról, van szó, hogy fennmaradjon-e vagy megszűnjék általában véve a vidéki színészet s így egy nagy erőforrás is megszűnjék, ' elvesszen, hetemettessék rövidlátólag, amely erőforrás pedig eddig a nemzeti jövőnek is értékes hasznára volt. A városoknak nincs pénzük arra, hogy a vidéki színészetet kellőképpen támogassák. Szeged például eddig kétszázezer pengőt adott színháza támogatására, de előbb-utóbb ez a segítség is befagy, mert ott sem igen van már pénz. A vidéki színészet támogatására ennek dacára a kultusztárca költségvetésében 25,980 pengő 02. ülése 1930 június 4--en, szerdán. van mindössze felvéve, a tavalyi 27.350 pengővel szemben, tehát a t. kormányzatnak még itt is volt lelke, — ibizonyára a t. pénzügyminiszter úr szigorú rendelkezése nyomán és miatt — hogy a szegény vidéki színészeken takarékoskodjék. Pedig hogy áll a dolog? Volt a vidéki színészeknek, illetve az Országos Színészegyesület tagjainak általános nagy nyugdíjalapjuk, ebből hazafias felbuzdulásból 619.000 pengőt hadikölcsönbe fektettek és fővárosi kölesönkötvényben van 479.000 pengőjük. Ezek a befektetett összegek nemhogy valorizálva nincsenek, de jelenleg: jóformán semmit sem hoznak. Hozzáteszem ehhez azt is, hogy az Országos Színészegyeisület tagjai jövedelmükből, illetve fizetésükből évente 10%-ot fizetnek a nyugdíjalapra. Mindez azonib'an nem elég, különösen ha hozzávesszük azt az ellentétet, hogy az állam felügyelete alatt és állami dotációval működő színházak, az Opera és a Nemzeti Színház, a nyugdíjalap fenntartásához s a nem működő örököstagok dotációja címén 390.000 pengőt kapnak a költségvetés szerint. Mondjuk meg azt is, hogy a vidéki színészet legjelentékenyebb, legfontosabb állomásai Pozsony, Kassa, Arad, Temesvár. Kolozsvár és Nagyvárad a hitvány megszállás folytán elvesztek. Tegyük hozzá még azt is, hogy azok a városok, amelyek csonkaországunkban maradtak, anyagi nehézségek folytán rendre kénytelenek beszüntetni a színtársulatok működését. Vegyük hozzá, hogy békében 280.000 aranykoronát áldozott évente a magyar állam a vidéki színészet pártfogására és fenntartására, ma pedig ennek alig tizedrészét adja. Vegyük hozzá, amit Földes Imre nagyon szépen megírt «Tüzek az éjszakában» című darabjában, hogy a magyar színművészek egyenként egy-egy élő égő csipkebókort jelentenek az irredentizmus és a revízió gondolatának szolgálatában. (Általános helyeslés a Ház minden oldalán) Ezek után kérdem, hogy miféle nagy lelketlenség kell ahhoz, hogy ezekről a szegény, nehéz sorban lévő s évente alig 350 pengő nyugdíjat kapó színészekről, az ő sorsukról a magyar állam olyan mostohán gondoskodik, amikor pedig más kiadásokra — tudjuk, nem részletezem — van pénz, amely kiadások pedig el is maradhattak vojna. Eddig mindössze 12.000 pengőt kapott az államtól a 690 ezer aranykorona hadikölcsön után, 4000 pengőt pedig a fővárostól a vidéki színészet szociális, karitatív segély címen. Az igazgatók vidéken fizetésképtelenek. A tagok elhelyezkedési lehetőségének nehézségei pedig köztudomás szerint annyira fennforognak, hogy szinte kilátástalan a magyar vidéki színészet jövője. Mi hát az orvoslás addig, míg a valorizáció elkövetkezik? Ott van először a rádió. En nem függök senkitől, hanem nyíltan megmondom, ami a szívemen fekszik. Körülbelül 240.000 előfizetője van a rádiónak, amelynek havi bevétele így, 2 pengő 40 fillért számítva egy előfizetőre, havonta 600.000 pengőre tehető, évi jőve-, delme pedig 7 és félmillióra, ennek egy része a, postáé, a többi pedig magános részvényesek kasszájába folyik. Hát ezeknek^ a részvényeseknek legyen szívok is. En azt kérem, hogy a rádió révén, amely a vidéki színészet nehéz sorba jutásának tagadhatatlanul egyik előidézője, noha általános nemzeti kulturális szempontból a rádiót nélkülözhetetlen, csodás és minden pártolást megérdemlő intézménynek tartom, mert a szélrózsa minden arányába röpíti a magyar nemzeti gondolat és magyar nyelv sugárzó hatását, mégis méltóztassék valamit a vidéki szí-