Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.
Ülésnapok - 1927-413
Az országgyűlés képviselőházának 4-1 3. ülése 1930 június 25-én, szerdán. 465 Elnök: A képviselő urat újból figyelmeztetem, hogy erről nem beszélhet. Szíveskedjék a napirenden lévő törvényjavaslattal foglalkozni, különben meg fogom vonni a képviselő lírtól a szót. Kabók Lajos: ... aminek következtében ez az úr az igazságszolgáltatás keze alá került. (Felkiáltások a jobboldalon. Üljön le!) Elnök: A képviselő úrtól a szót megvonom. Szólásra következik? Urbanics Kálmán jegyző: Györki Imre! (Kabók Lajos: A helügyminiszter úr elvesztette erkölcsi jogosultságát annak, hogy ezt a törvényjavaslatot jogerősen képviselje a Háziban! — Nagy zaj a jobboldalon.) Elnök: A képviselő úr az elnökkel szembeszállott, a képviselő úr sértő kifejezést használt, ezért indokoltnak találom, hogy a Ház a képviselő urat a mentelmi bizottsághoz utasítsa. (Nagy zaj a szélsőbaloldalon.) Kérdem a t. Házat, méltóztatik-e ezt a javaslatomat elfogadni, hogy Kabók képviselő urat a Ház a mentelmi bizottsághoz utasítsa, igen vagy nem? (Igen! Nem!) Kérem azokat a képviselő urakat, akik az elnök javaslatát elfogadják, szíveskedjenek felállani. (Megtörténik. Felkiáltások a szélsőbaloldalon: Nem vagyunk határozatképesek. — Györki Imre: A kérdés feltevéséhez kérek szót!) A képviselő úr már elkésett. (Györki Imre: Nem késtem el! Még nines szavazás!) Kimondom, hogv a képviselőház Kabók képviselő urat a mentelmi bizottsághoz utasította Szólásra következik? Urbanics Kálmán jegyző: Györki Imre! Elnök: Györki képviselő urat illeti a szó. Györki Imre: T. Képviselőház! Azt hiszem erre az incidensre semmi szükség nem volt, különösen nem arra, hogy mentelmi bizottság elé utasítsák képviselőtársunkat. (Petrovácz Gyula: Ha megvonták a szót, le kell ülni!) Lesz majd módunk ezt a kérdést itt a parlamentben még szóvátenni. Addig, amíg^ itt ülünk, nem hagyhatjuk ezt a botrányt szó nélkül. Ami a napirenden lévő törvényjavaslatot illeti, e tekintetben teljesen azon az állásponton vagyok, amelyen Kabók képviselőtársam, hogy a belügyminiszter úr által benyújtott ez a törvényjavaslat <nem alkalmas arra. hogy megoldja azokat a problémákat, amelyek meg kell oldani a külföldieknek az ország területén való lakhatása kérdésében. Disztingválni kellett volna a belügyminiszter úrnak akkor, amidőn törvényjavaslattal jön ide a Ház elé és különbséget kellett volna tennie azok között a külföldiek között, akik most kivannak az ország területére bejönni és azok között, akiket a belügyminisztérium gyakorlata értelmében külföldieknek minősítenek, akiket azon'ban a legjobb érzéssel és meggyőződéssel nem lehet külföldieknek tekinteni. Az a helyzet ugyanis, hogy ebben az országban számosan vannak olyanok, akik nem az ország mai területén, hanem Nagy-Magyarország területén születtek, akik azonban itt élnek. Merem állítani, hogy... (Zaj jobb felől.) Elnök: Képviselő urak, csendet kérek! Tessék csendben maradni és ne zavarják a szónokot. ÍRothenstein Mór: Mulatnak! — Esztergályos János: A mentelmi bizottság elé velük! — Derültség.) Csendet kerék! Györki Imre: Ezdk a hatóságok helytelen intézkedése folytán a békeszerződésben foglalt rendelkezéseiknek, nevezetesen az optálásnak nem tudtak kellő időben eleget tenni azért, mert ennek a lehetőségnek nem adtak olyan publikációt, amilyent adni kellett volna és az emberek niagy tömegei nem vettek tudomást arról, hogy záros határidőn belül kell nyilatkozniuk arról, hogy fenn kívánják-e tartani magyar állampolgárságukat, vagy pedig idegen állampolgárságot kívánntalk-e megszerezni. Evek óta foglalkozunk ezzel a problémával és egyszer már a Ház is szükségesnek tartotta, hogy ehhez a kérdésihez hozzányúljon, és az indemnitási törvényjavaslatba még 1922 J ben felvett intézkedésekkel korrigálni kívánta az idevonta tkozó intézkedést, A korrekció azonban a gyakorlatban teljesen elsikkadt, a gyakorlatban nem érte el azt az eredményt, amelyet tulajdonképpen el kellett volna érnie, hanem legfeljebb csak arra volt alkalmas és arra volt jó, hogy kiváltságos emiberek részére lehetővé vált az, hogy az indamnitásban foglalt törvényes rendelkezések alapján állampolgárságuk kérdése megoldassék, elleniben a nagytömeg részére ez a probléma ma is megoldatlan. Ma is százával, ezrével és tízezrével vannak olyanok, lakik legfontosabb exiisztenciális kérdéseiket nem tudják megoldani azért, mert nem tudnak kellő magyar állampolgárságot felmutatni, mégpedig azért nem, mert a belügyminisztérium bürokratikusán olyan okmányok beszerzéséhez ragaszkodik, amelyeknek beszerzése a lebnagyobb nehézségekbe ütközik. Ha az lenne a helyzet ebben az országban, hogy legalább is 50—60 évre visszamenőleg, vagy arra az időre visszamenőleg, amikor a honossági törvényünk keletkezett és amikor honossági törvényünk rendelkezése értelmében nyilatkoznia kellett volna az itt élő esetleg idegen állampolgároknak, hogy fenn tartják-e külföldi állampolgárs águkat, vagy pedig magyar állampolgárok kívánnak lenni, nálunk már állami anyakönyvvezetés lett volna és rendelkezésünkre állanának ezek a nyilvánkönyvek, akkor még meg tudnám érteni a belügyminiszter úr gyakorlatát, hogy megkívánja mindemkor a leszármazás alapján a magyar állampolgárság igazolását annak eldöntésekor, hogy valakit külföldinek vagy magyarnak ikell-e tekinteni. Minthogy azonlbân csâk 1895. óta van állami anyakönyvvezetés, minthogy azóta világháború volt, megszállás volt, amelynek következtében az ország területének jórésze idegen megszállás alatt állott, ellenséges terület volt, ahol gyújtogatás és feldúlás következtében sok helyen elvesztek az igazolásihoz feltétlenül szükséges okmányok, azt ikellett volna tennie a belügyminiszter úrnak, hogy idejöjjön és az állampolgárság megszerzésének megkönnyítéséről szóló törvényjavaslatot kellett volna benyújtania, nem pedig ezt a törvényjavaslatot, amely ia fórumoikat szabályozza, amely megint bürokráciát teremt, ellenben érdemiben a dolgokat egyetlen lépéssel sem fogja előre vinni. Az a gyakorlat, amelyet a belügyminiszter úr követ a beköltözési engedélyek megadásánál, teljesen jaitékszerű és azt komolynak! tekinteni egyáltalán nem lehet. Elképzelhetetlen józan ésszel, hogy olyan embereket, olyan családokat, akik itt élnek ebben az országban 15—20 esztendeje és most magyar állaimpolgárságukat megszerezni kívánják, utasíthasson a belügyminiszter úr, hogy ezek ia szerencsétlenek először kérjenek beköltözési engedélyt. Valósággal komikus, hogy el kell menniök 20 év óta itt lakó embereknek egyes különféle hatóságokhoz most kérni a beköltözési engedélyt. Hogy honnan akar beköltözni az illető, hogy mi célja van ennek a beköltözési engedélynek, azt egyáltalán nem tudom. De még furcsább a helyzet akkor, ha figyelembe vesszük, hogy a biekíjltözési en-
