Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.
Ülésnapok - 1927-411
414 Az országgyűlés képviselőházának 1*11. ülése 1930 június 20-án, pénteken. (léseket (Br. Podmaniczky Endre: Az izgatók által félrevezetve!) és verik félre a harangot legtöbbször a veszélyben forgó szabadság védelmében. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon!) Ez a sors érte ezt a törvénvjavaslatot is. Bár meg kell állapítanom, hogy ez a törvényiavaslat szükséges, indokolt, mert a változott viszonyokhoz alkalmazkodni kíván az igazságszolgáltatás területén, mégis emlékezünk, ihogy megjelenésekor a támadások micsoda pergőtüze árasztotta el, s mint figyelt fel riadtan a közvélemény, hogy vájjon'imiféle merényletre készül a kormány az igazságszolgáltatás területén. (Patacsi Dénes: Krisztus igazságának is volt és lesz ellensége, hát az emberi igazságnak hogyne lenne!) Ma, a javaslat megjelenésének harmadik hónapiában — hála az igazságügyminiszter úrnak az előző megbeszélések során tanúsított igen előzékeny és megértő magatartásáért — nincs ebben az országban komoly, tárgyilagos és elfogulatlan jogász, aki ne tudná, hogy ezeket a támadásokat annakidején a tudatlanság, tájékozatlanság, az idegesség, talán a politika szította, s hogy nincs ebben a javaslatban szó sem merényletről, sem veszedelemről, amelyet az igazságügyminiszter úr az igazságszolgáltatásra kíván zúdítani. Ha veszedelemről -van szó, azt nem ez a törvényjavaslat idézte elő. Ennek a veszedelemnek forrása az a (kegyetlen magyar végzet, amely — sajnos — az igazságszolgáltatás területén is arra kényszerít 'bennünket, hogy levonjuk nyomorúságos helyzetünk 'következményeit. (Ügy van! Ügy van! a .jobboldalon.) Ne ihigyjje senki, hogy bárkinek — jogásznak, vagy akár az igazságügyminiszter úrnak is — nagy öröme telik a'bban, hogy az igazságszolgáltatás terén az ékességeket egymásután letördelni vagyunk kénytelenek. Nyíltan be kell vallanunk, hogy a trianoni békeparancs erőszakos csonkításai megrontották életünket (Ügy van! Ügy van!), az ennek nyomán támadt nyomorúság ep-vmásután sorvasztja el leggyönyörűbb intézményei niket (Ügy van! Ügy van!), és — sajnos — ez aló'l nem tudjuk kivonni az igazságszolgáltatást sem és •kényszerülünk arra, hop-y a trianoni erőszakos csonkítások nyomán ani magunk kényszerű jogi öncsonkításokat végezzünk az igazságszolgáltatás területén. Ezeket a jogi öncsonkításokat aggodalom nélkül egyelen jogász sem fogadhatja. A (büntetőjogásznak különösen fáj, hogy a mi 30 éves, gyönyörűséges perrendtartásunk ékességeit mint kell letördelnünk, és mint kell újabb sebeket ejtenünk bűnvádi eljárásunkon. Hiszen csak ezelőtt két évvel, az 1928 :X. te. ejtette az első sebeket a 'bűnvádi perrendtartásunkon, amikor bizonyos korlátozásokat hozott be a perorvoslatok területén, vagy amikor egyes ügyeket a kir. tábla és a kir.' Kúria előtt tanácsülésbe utalt. A tárgyilagos, komoly, az igazságszolgáltatás színvonalát féltő jogászi aggodalmakat tehát mi is osztjuk, nyiltan be is valljuk. De éopen ez kötelez bennünket arra, hogy mindent elkövessünk, hogy ezek a kényszerű jogi öncsonkítások az igazságszolgáltatás területén minél kevesebb áldozatba kerüljenek. Hiába lovagolunk nagyszerű jogászi elveken és eszméken, ha az élet fukar kézzel megtagadja tőlünk e nagyszerű jogászi elvek védelmének eszközét. Mi sem szívesen áldozunk fel hizonyos garanciális intézkedéseket és rendelkezéseket, de a kényszerűség parancsszava elől ki nem térhetünk. S ha általánosságban hirdetjük, hogy a trianoni hékeparancs folytán reánk szakadt nyomorúságunk következményeit le kell vonnunk, hát akkor, amikor a kormány, illetve igazságügyminiszter úr komoly lépést tesz éhben az irányiban, amikor az igazságügyminiszter úr olyan javaslattal jön, amelyben garancia van, hogy tényleg olcsóhb, gyorsabb, egyszerűbb és (bizonyos vonatkozásodban jobb is lesz a íbüntetőigazságszolgáltatás, akkor ^hátráljunk meg s ne vonjuk le a következményeit annak a nyomorúságnak, amelyben élünk? Ha mi jogászok azt vennők észre, hogy az igazságügyminiszter urat ennék a javaslatnak benyújtásánál nem a nyíltan bevallott jogászi célok — tehát az egyszerűség, a gyorsaság, â takarékosság és a jobb igazságszolgáltatás szempontjai — vezetnék, hanem felfedeznénk a háttérben titkos, akár hatalmi, akár politikai célokat, nyugodt lehet az ország jogászi közvéleménye: bennünket, az egységespárt jogászait mind a javaslat támadói között találna. Ez a javaslat azonban nem politika, nem pártpolitika, ez tisztán jogászi munka s ezért tisztán objektív jogászi szemmel kell azt megítélnünk. E mellett azonban — sajnos — azon gazdasági helyzetre is tekintettel kell lenünk, amelybe jutottunk. Mert ha nekünk, jogászoknak egynémely rendelkezés ellen aggályaink is vannak, mint törvényhozóknak messzebb kell néznünk: vizsgálnunk kell az ország általános gazdasági helyzetét (Elénk helyeslés.) és ha úgy találjuk, hogy ez a gazdasági helyzet kényszerít bennünket bizonyos nem tetsző intézkedésekre is, el kell fogadnunk ezeket a nem tetsző intézkedéseket az ország egyetemes érdekei szempontjából, nem a jogászoknak, hanem a törvényhozóknak. Ha tehát a javaslat a jogászi értékeket lehetőség szerint megőrzi és nem áldoz fel többet, mint amennyit a gazdasági helyzet parancsol, úgy nekünk, jogászoknak, mindannyiunknak e mellé a javaslat mellé kell állanunk. T. Képviselőház! Amidőn tehát egyrészt tiltakozóim az ellen, hogy ezt a törvényjavaslatot egyesek a közvélemény félrevezetésével úgy ítéljék meg, mintha itt valami merénylet készülne a büntető igazságszolgáltatás, vagy általában az igazságszolgáltatás ellen, mintha itt hatalmi, politikai célok rejtőznének a háttérben, másrészt ki kell jelentenem, hogy mint jogász kötelességemnek tartom, hogy kifejezést adjak azoknak a jogászi aggodalmaknak is, amelyek bennünket, jogászokat, különösen büntetőjogászokat, a javaslat egyes intézkedéseivel szemben eltöltenek. T. Képviselőház! Nincs az országban büntetőjogász ma, aki a mai viszonyok között ne aggodalmaskodnék a törvényszéki egyesbíró büntető hatáskörének kiterjesztése ellen; nincs büntetőjogász, aki szívesen fogadná a javaslatnak azt az intézkedését, mellyel a vádtanácsi kifogásolási eljárást bizonyos bűncselekményekre korlátozza. Ebben megegyezhetünk mindannyian büntetőjogászok. Lehetetlen azonban el nem ismernünk mégis, hogy egy bíró olcsóbb, mint három bíró. Kétségtelen tehát, hogy a javaslat ezen intézkedéséből bizonyos takarékossági következményeket vonhatunk le. Az is kétségtelen, hogy a kifogásolási eljárás bizonyos bűncselekményekre való korlátozásának az lesz a következménye, hogy ahol nincs kifogás, ott gyorsabban van főtárgyalás. Ha tehát bármennyire aggodalmaskodom is a törvényszéki egyes-foüntetőbírói hatáskör kiterjesztése ellen és a vádtanácsi kifogásolási eljárás korlátozásával szemben, mégis azt kell mondanom, ihogy e két rendelkezés is azt a