Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-405

Az országgyűlés képviselőházának 405. ülése 1930 június 11-én, szerdán. 211 használ, a vihar mégis csak jön és belevág itt-' ott még a templomba is. Ilikkor felkapták a viharágyút. A falu határát körülvették viharágyúkkal és amikor Jött az égiháború villámlással és mennydörgéssel, akkor eléje lövöldöztek. Ma délelőtt ebbe:; a Házban is ilyen viharágyúzás folyt. Elsősorban Wolff Károly t. képviselőtársam részérői, aki szükségesnek tai mtta ismét, nem tudom hányadszor, keresztesháborút hirdetni a szociáldemokrácia ellen. A többség tapsai közt hívta fel a hazájukat szerető keresztény magyarokat arra, hogy egyesüljenek abban a szent és nagy gondolatban, hogy nem meggyőzni, hanem legyőzni kell a szociáldemokráciát. A cél, amelyet Wolff t. képviselő úr maga elé tűzött, elérhető nagyon könnyen. A szociáldemokráciát igen könnyen le lehet győzni. Nem kell egyéb hozzá, mint megtenni mindazokat az intézkedéseket, amelyek a szociáldemokrata agitációt, a szociáldemokrata propagandát lehetetlenné teszik. Mint tudjuk az elmúlt tíz év történetéből, azok a rendőri intézkedések, amelyeket különösen a Bethlen-kormány rendkívül szeretettel alkalmaz, a szociáldemokráciával szemben, nem használtak semmit, a szociáldemokrácia terjedt, fejlődött, gyarapodott és az elég bizonyíték arra, hogy a policiális intézkedések, amelyekkel a szociáldemokrata mozgalmat elfojtani kívánják, célhoz nem vezetnek. Célhoz vezetnének azok a gazdaságpolitikai intézkedések, amelyek a nép jólétét, kultúráját emelnék és amelyek a nép lelkében azt a meggyőződést erősítenék meg, hogy ez alatt a kormányzati rendszer alatt is megtalálják emberi megélhetésük eszközeit. Amíg az urak ezt nem fogják megtenni, amíg csakis szavakkal hadakoznak a szociáldemokrácia ellen, amíg rendőri, csendőri policiális intézkedésekkel, a közszabadságok megfojtásával, a sajtószabadság meggyilkolásával próbálnak a szociáldemokrácia ellen harcolni, mindaddig, megjósolhatom, ez a háború teljesen hiábavaló lesz. Ha a szociáldemokáciát le fogják szorítani a közélet szinteréről és a föld alá fogják kényszeríteni, akkor az a hajtóerő, amely a tömegeket a szociáldemokrácia felé viszi, megmarad és ha a föld felett nem tud érvényesülni, akkor a föld alatt érvényesül, (Éhn Kálmán: Ez a baj!) olyan eruptív kitörésekkel, amelyeket nem fognak tudni az urak megakadályozni. Nem is akarok túlzott jelentőséget tulajdonítani annak, amit Wolff t. képviselőtársam mondott, egynéhány kitételére azonban mégis kénytelen vagyok válaszolni. Wolff t. képviselőtársam beszélt utazó agitátorokról, akik a gazdasági nyomorúságot kihasználva, keresztül-kasul beutazzák az országot és bujtogatnak a mai rend ellen. (Éhn Kálmán: Ez is igaz! — Zaj.) Ez az állítás nem új. Heine, a németek nagy költője már a múlt század 40-es éveinek elején írt erre vonatkozólag egy nagyon szép költeményt, amelynek címe: «Aus Kraehwinkels Schreckenstagen.» Ebben a költeményben leírja Heine, hogv a közelgő demokratikus áradat milyen félelmet kelt Kraehwinkelben, egy kisebb német városkában, ahol a magisztrátus összeül és harangoztat a vihar előtt. Összegyülekeznek a papok, a város honoráciorjai és mind arról beszélnek, hogy hogyan, miképpen, milyen eszközökkel lehetne védekezni a feltörő demokrácia ellen. Szociáldemokráciáról akkor még nem igen esett szó, mert hiszen akkor a szociáldemokrácia még nem volt olyan nagy párt és nem volt annyi híve, mint ma. Abban a költeményben leírja Heine, hogy sem a harangozás, sem a papok imádsága, sem az átkozódás nem használ semmit, mert az éhes gyomornak nem szavak kellenek, hanem táplélék, a hajléktalan embernek nem szép argumentumok kellenek, hanem lakás, a rongyos embernek nem imádság kell, hanem ruha, ami a testét az időjárás viszontagságai ellen megvédi. De ugyanebben a költeményben megírja nagyon szépen Heine azt is, hogy amikor a ma- « gisztrátus egyik tagja beszél, azt mondja, hogy hiszen nem is a mi országunk gyermekei azok, akik a népeket felizgatják, hanem rendszerint az idegenből jövő agitátorok azok,-akik a népet f elb u j togat j ák. Ez ugyanaz, amit ma Wolff t. képviselőtársam mondott. O ugyanis azt mondja, hogy egész Magyarországon agitátorok utaznak, akik kihasználják a gazdasági válságot arra, hogy a kormányrendszer ellen izgassanak és ezért össze kell fogni mindenkinek s keresztény és nemzeti alapon kell harcolni a szociáldemokraták ellen. (Krisztián Imre: Igaza van!) Eltekintve attól, hogy idegen agitátorok ide Magyarországba nem jöhetnek he, (Felkiáltások jobb felől: tíála Istennek!) hiszen olyan szigorú a határvédelem és annyira ki van fejlesztve ebben az országban a kémrendszer, hogy teljesen lehetetlen, hogy idegenből jött agitátorok bujtogassák fel a magyar népet, de ha ez a magyar nép olyan gazdasági viszonyok között éi, amilyen gazdasági viszonyokat kíván magának, akkor minden agitáció hiábavaló, mert senki sem fog az agitációra hallgatni. De mert nyomorúságosak a viszonyok, mert a népnek nincs kenyere, nincs tápláléka, nincs rendes ruhája, nincs rendes lakása, ezért természetes, hogy nem az emberek, hanem a tények azok, amelyek agitálnak, a tények azok, amelyek lázítanak, amelyek az embereket arra kényszerítik, hogy úgy neszeljenek, ahogyan beszélnek. (Víczíán István: Pedig nagyon sok lakás épül!) Hogy azonban mégis megvan^ az agitációtól való szörnyű félelem, azt bizonyítja az, hogy a gyülekezési jog Magyarországon még mindig nincs visszaállítva, még mindig a hatóságok önkényétől függ az, hogy hol, mikor és kinek lehessen beszélni és ebben a tekintetben merem állítani, hogy talán Olaszországot és Oroszországot kivéve, nincs még egy európai állam, amelyben a munkásság amaga fájdalmának, a, maga bajainak megbeszélésére olyan szűkreszabott szabadsággal élhet, mint éppen nálunk Magyarországon. Hát ha még ez a szűkreszabott szabadság is kevés Wolff t." képviselő úrnak, akkor nem azt fogja elérni, amit el akar érni, hogy tudniillik mindenki kereszténypárti legyen, ihanem azt, hogy azok az indulatok, amelyek kétségtelenül megvannak a tömegekben a gazdasági válság hatása alatt, olyan kitörésekre fognak vezetni, amely kitörések azután éppen azoknak lesznek kellemetlenek, és éppen azokra lesznek fájdalmasak, akik ezt meg akarták akadályozni. Itt nem kisebb emberre, mint gróf Apponyi Albertre, valamennyiünk által tisztelt képviselőtársunkra hivatkozom. Az ő pünkösdi cikkében megírta, hogy mennyire árt kifelé és mennyire nem használ befelé a véleménynyilvánításnak elfojtása. De különösen árt kifelé és befelé az olyan beszéd, amilyet Wolff t. képviselőtársam mondott a bujtogató agitátorokról, mert ez azt mutatja, hogy ha a tízéves keserves elnyomatás nem tudta elhallgattatni az agitációt, akkor ennek az agitációnak tényleg olyan alapjai vannak, amelyek erősebben hatnak a tömegekre minden policiális intézkedésnél.