Képviselőházi napló, 1927. XXIX. kötet • 1930. június 3. - 1930. június 25.

Ülésnapok - 1927-405

204 Az országgyűlés képviselőházának 4-0Ő. ülése 1930 június 11-én, szerdán. marhatokanyt adnak-e, nem szokás beszélni. Vannak dolgok, amelyekről nem szokás be­szélni. A költségekre nézve megfelelő szabályok vannak, az összegek felszámíttatnak, amelyek, sajnos, nem elégségesek ahhoz, hogy ilyen út költségei minden vonatkozásban viseltessenek. A költségek elszámolása úgy történik, mint bár­mely más állami kiadás elszámolása, ezeket látja a számvevőség, az érvényesíti a szabá­lyokat. Az ember nem is tudja, mi jár neki; az­tán megy a számadás az állami számvevőszék­hez, amely, ha akarja, kifogásolja, de sohasem kifogásolta. Tehát így számoltatnak el ezek a dolgok. Igazán azt hiszem, hogy kicsinyes dolog ezekről beszélni. (Kuna P. András: Irigyli ezeket! — Derültség.) Ami a részvénytársaságokat illeti, mindig a Szilfamajorral tetszik foglalkozni. (Gr. Hu­nyady Ferenc közbeszól.) Ön sokáig tartott elő­adást, méltóztassék tehát nyugodtan végighall­gatni. A szilfamajori korábbi bérlő, — akit nem is én helyeztem oda be, már azelőtt is ott volt — rossz anyagi helyzetbe került, és azt hiszem, 160.000 pengő deficit mutatkozott nála. Akkor akadt egy bérlő, aki hajlandó volt ezt megfi­zetni és azonkívül az elég magas bért is fizetni. S miután ez Kovács Gyula volt, nem éreztem magamban jogot arra, hogy amikor egy rész­vénytársaság alakult, amelynek ő is tagja volt, azt mondjam, hogy az alapítvány 160.000 pengőt elveszítsen azért, — hiszen más ember nem vál­lalta az összeg megtérítését — mert nekem, aki Tiszának államtitkára voltam. Kovács Gyula antipatikus, mert Tiszára rálőtt. Ha nekem ke­gveleti dolgaim vannak Tiszával, én azokat el­végzem és azt ihiszem, elvégezhetem tisztessé­gesen, de arra, hogy 160.000 pengő kárt okozzak a közalapítványnak azért, mert valakinek az arca nem tetszik, nincs jogom, különösen akkor nem, ha ez a bérlet részvénytársaság alakjában megy. Megjegyzem, hogy megfizette a 160.000 pengőt és nincs is hátralék. Nem tudom, honnan veszi az igen t. képvi­selő úr, hogy valami baj van. Nagyon örülök. hogy a 160.000 pengő, amiben az akkori bérlő megbukott, megtérült és nagyon örülnék,^ hogy a mai bérviszonyok között, amikor sok bérlő — nemcsak a közalapítványnál — nehézségekkel küzd, akadna bérlő, aki úgy lép a régi bérlő helyébe, hogy a korábbi bérlő hátralékait meg­fizeti. Ha érdekli az igen t. képviselő urat, én megcsináltatom a részvénytársaságra vonat­kozó fizetési kivonatokat és meg fogja láthatni, hogy nincsen hátralék. Itt vannak a dolgok, megnézheti a t. képviselő úr. Csodálom, hogy az igen t. képviselő úr, aki Fejér megyében is foglalkozott ezzel a kérdéssel, (Gr. Hunyady Ferenc közbeszól.) — hagyjon kibeszélni^ at. képviselő úr, hiszen eleget beszélt — úgy állítja be ezt a kérdést, mint kegyeletsértést Tiszával szemben. Nekem Tiszával szemben megvan a magam kegyeletem, azonban ilyen üzleti dol­goknál, amikor valaki kifizeti a ihátralékot, ne­kem nincs jogom azt mondani, hogy nekem az nem tetszik, hogy valaki abban a részvénytár­saságban részes, hogy ezért nem adom oda neki. Ez így van, nein másképpen; így állanak azok a dolgok, amelyeket az igen t. képviselő úr nagy emfázisisal ad elő itt és künn, de ame­lyeikből, ha azokat analizálja az ember, semmi sem marad. Miután az én kerületem Szeged, a képviselő úr bizonyos pikantériát keresett a költségvetés­ben a szegedi egyetem és a debreceni egyetem építkezéseivel kapcsolathan. Ha meg^ méltózta­tik nézni az erre vonatkozó' bejelentéseket és a pénzügyminiszter úr előterjesztéseit, méltózta­tik látni, hogy a debreceni egyetemre fordított összegek a költségvetésen kívül szereplő be­ruházásokban vétettek fel. Ha valaki csak a költségvetést kalkulálja, ezt az aránytalansá­got megtalálja, a valóság azonban az, hogy Debrecen már eddig is többet kapott, Szeged még kevesebbet. A kiegyenlítődésnek minden­esetre meg kell lennie, mert mindkét város egyenlő összegekkel járul hozzá. Ez olyan kal­kulus, hogy valaki .számítja azt, ami a költ­ségvetésbe fel van véve és^ figyelmen kívül hagyja azt, ami a költségvetésen kívüli hitelek­ből adódik. Azt mondja az igen t. képviselő úr, hogy nehézségek vannak bizonyos elszámolás tekin­tetében. (Zaj.) Elnök: Csendet kérek! Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közokta­tásügyi miniszter: Mind a szegedi, mind a deb­receni építkezések akként folytak, hogy az il­lető városra könnyítésképpen az állami hozzá­járulást fizettük ki előre és a városok marad­tak hozzájárulásukkal másodsorbám Most az­után a városoknak a kölcsönök felvételénél bi­zonyos tekintettel kellett lenniök arra, hogy megfelelő kamatozású kölcsönöket kapjanak. TEgy ilyen dolognak formalitásai is sokáig tar­tanak, de facto Szeged a kölesönt valamivel ké­sőbb kapta meg. Minthogy az állami pénzek már ki voltak utalva, a szegedi pénzekre került a sor. amíg Szeged ezekhez az összegekhez nem jutott, pár heti késedelem de facto volt. De hogy ezek olyanok lennének, amelyek a kul­tuszminisztérium reputációját érintenék, ez az állítás megint karakterisztikus arra a kezelési módra, amellyel az igen t. képviselő úr ezek­hez a kérdésekhez ' hozzányiíl. De menjünk egy kicsit vissza a képviselő úrnak egész gondolatmenetére: a kultusztárca költségvetésének magasságára. Mindenhol ne­hézségek voltak mindazoknál a tárcáknál, ame­lyek nagy személyzettel dolgoznak. Különösen két ilyen intézmény volt ugyebár: a kultusz­tárca és az Államvasutak. Ezeknek rengeteg alkalmazottjuk volt az országnak azon az el­szakított kétharmad részén, amelyet elvesztet­tünik. Amikor ezeket a területeket ^elvesztettük, az óvónők, tanítók, tanárok, középiskolai, fő­iskolai és egyetemi tanárok ideözönlöttek még az én időmet megelőzően, de az én időmben is. ! AzoÊnak az állami tanítóknak, akik nemzeti­ségi vidékekre mentek, mindig azt mondották, hegy az nehéz poszt, megtiszteltetés az, hogy j ők odakerülnek. Most, amikor ezek az emberek hazaözönlöttek, azt mondották, hogy akik itt magyar vidéken kellemesebb körülmények kö­zött szolgáltak, azok tartsák meg állásukat, ők azonban, akiknél^ misszió volt, hogy elmentek óvónőknek, tanítóknak, tanároknak a megszállt vidékekre, most már azért, mert véletlenül azo­kat az országrészeket vesztettük el, ahol ők nehéz viszonyok között szolgáltak, állásukat vesszék*? Bocsássuk el ezeket az embereket és tegyük őket tönkre 1 ? Ezt nyilván nem lehetett tenni, igen t. képviselőúr. Ezek a tanítók beosztattak a magyar iskolákhoz, a polgári iskolai taná­roknak csináltak polgári iskolákat, a közép­iskolai tanároknak csináltak középiskolákat és­az egyetemekre nézve is úgy határozott akkor én előttem a nemzetgyűlés foölcsesége, hogy fenntartjuk azokat. De ha ezt nem tették volna, igen t. képviselő úr, mi következett volna el? A kultuszminisztérium nyugdíjterhe nem közel 30 millió, hanem 55—60 millió pengő lenne. Kér­dem, boldogabb lenne a magyar? Itt lennének

Next

/
Thumbnails
Contents