Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-391

44 Az országgyűlés képviselőházának ben nincs többé árnyéka sem egy fenyegető felhőnek, melybői valami újabb csapás ránkzúdulhatna. Nincs többé az a lehetőség, hogy minket {mérhetetlen jóvátétellel sújtsanak, ahol, ismétlem, csak a jóvátételi bizottság összeállítását és eddigi praxisát kell látni: semmi garanciánk nem volt. (Igaz! Ügy van jobbfelől.) Különösen nem volna akkor s különösen akkor kellene számolnunk — mondjuk — szigorúsággal és kíméletlenséggel, ha szembehelyezkedtünk volna az összes hatalmaknak ama kívánságával, hogy a háború pénzügyi likvidációja megtörténjék. (Ügy van! a jobboldalon.) Most ez a bizonytalanság megszűnt, de ezzel együtt megszűnt a pénzügyi kontroll is. Ez a szó: pénzügyi szuverenitás, már szólammá kezd válni. Meg kell azonban nézni ennek tartalmát is, hogy fontosságát mérlegelhessük. Ez nemcsak azt jelenti, hogy megszűnt az a kontroll, amelynek nem sok nyomát éreztük, nemcsak azt jelenti, hogy hitellel élhetünk, ami eddig ki volt zárva s amire a mi közgazdaságunknak éppúgy szüksége van, mint a termésnek egy (májusi esőre, hanem jelenti azt is, hogy a mi pénzügyi politikánk felszabadult. Mert hiszen a mi egész pénzügyi politikánk gúzsba volt kötve. Csak arra emlékeztetek, hogy nézzék meg a trianoni szerződés 174. §-át, a második függelékben a 12. §-t, ott ki van kötve, hogy a magyar nép pénzügyi megterheltetésének legalább is olyan súlyosnak kell lennie, mint a szövetséges államok bármelyikének. Eddig a jóvátételi bizottság nem nagyon nézett erre, pongyolán vette a dolgot. Ha azonban mi élére állítottuk volna a dolgot, szerződési jogon vizsgálták volna a mi adórendszerünket és ha, amint törekednünk kell, törekedtünk volna rá, hogy odafejlődjék a mi adórendszerünk, odafejlődjék a mi pénzügyünk, hogy az adók komoly csökkentéséről szólhassunk, beleszólt volna a jóvátételi bizottság, tiltakozott volna ellene. Ez az igazság, uraim, és erre el lehettünk volna készülve olyan bizonyossággal, mint ahogy kétszer kettő négy. (Ügy van! a jobboldalon.) Tehát egész pénzügyi politikánknak olyan lehetőségei állanak előttünk, amilyenek eddig nem voltak meg. Mindezeknek a lehetőségnek megnyílása ellenértéke annak, amit fizetnünk kell. Mondhatja valaki, hogy az ár, amelyet érte adunk, túlnagy. Mondhatja valaki, hogy nem fizettünk volna ennyit. Ma is hallottuk Peyer képviselőtársamtól, sőt tegnap Rassay képviselőtársamtól is, hogy csak azért kell ennyit fizetnünk, mert az optánsokat kell ebből a pénzből kielégíteni. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) En ezt, mélyen t. Ház, újból a leghatározottabban tagadásba veszem. Ha én t. képviselőtársamnak tartozom száz pengővel s ő másvalakinek kétszázzal tartozik s odaadom neki az én száz pengőmet és ő felhasználja mindjárt a másik kielégítésére, azzal nem én fizettem ki az ő adósságát. Egészen hasonló az eset itt is. (Ügy van! a jobboldalon és a középen.) A többi tartozások alapján ránk róttak ennyit és ennyit és ebből felhasználnak egy bizonyos összeget erre a célra. Sohasem volt ez kikötve és ha valaki azt mondja: ja, de nem fizettük volna ezt, ha nem lett volna az a szándékuk, hogy erre a célra fordítsák, erre én természetesen bizonyítékokkal nem tudok szolgálni. Nem tudok (bizonyítani, de én viszont állítom, hogyha optánsügy nem volna, ;hla soha a világon nem lett volna, ha ítélettel lett volna elintézve, — ahogy Peyer képviselőtársam mondotta — ha a magyar kormány, aminek módját sem tudom érteni, egyszerűen — te391. ülése 1930 május lU-én, szerdán. gyük fel — elejtette volna az optánsok min\ den követelését, egy krajcárral sem fizettünk volna Ikevesebibet. Ezt azonban nem tudom bebizonyítani. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Éppoly kevéssé tudom bizonyítani, mint önök a maguk álláspontját. De bocsánatot kérek, azzal, hogy azt mondom, nem tudom bizonyítani, magamnak túlságosan rossz helyzetet teremtettem. Matematikailag nem tudom bizonyítani, de az egész átmosziférából, az egész miliőből, az egész impetusból, amely elindult, annyira valószínű, lélektanilag annyira plauzibilis, hogy állítani merem. De ismétlem, sem egyikünk, sem másikunk nem tud bizonyítani. (Rassay Károly: Ausztria példája!) Ausztria példája? Nem akarok arra a térre menni, amiről t. képviselőtársam vitatkozik. Elismerem annak igazságát, hogy nem ezek a tárgyalások, hanem a magyar kormánynak eddigi közgazdasági és pénzügyi politikája igenis, támpontot adott arra, hogy minket magasabbra taksáljanak. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Bocsánatot kérek, fogok sokszor olyat mondani, ami az uraknaik nem tetszik, fogok olyat is mondani, ami amottan nem tetszik. Ha nekem van egyáltalában létjogosultságom ebiben a Házban, (Élénk éljenzés és taps a Ház minden oldalán.) akkor az abban áll, hogy — teljes objektivitással mondom, amit beszélek, hisizen az nem szentírás, t. képviselőtársaim, cáfolhatják, támad: hatják, én minden támadásnak szívesen állok elébe — amit ezen a helyen mondok, azt azért monidlom el, mert hivatásomnak tartosn, hogy iparkodjam egy hatalmi versengések által nem érintett gondolkozásnak kifejezést adni. (Éljenzés és taps a jobboldalon.) Egyetértek t. képviselőtársammal, és abban is egyetértek, amit ő nem mondott, amit én teszek hozzá, hogy magamnak is szemrehányásokat teszek azért, hogy nem elég erélyesen léptem fel a Képviselőházban az én képviselői minőségeimben ezekkel a fejleményekkel széniben, amelyeket láttam, s amelyekben belecsúszni könnyebb volt, mint azokból kibújni. (Rassay Károly: Ezt neveztem nagy kárnak az országra!) Ez azonban az optánsüggyel semmi összefüggésben nincs. Az az egy hónap, szeptember, amelyet a Nemzetek Szövetségében töltök, s a kiutazásaim Genfbe, nem gátoltak meg engem abban, hogy képviselői kötelességemet teljesítsem, sem az a viszony nem gátolt, hogy mint a kormány megbízottja voltam Genfben. Mindig ki volt mondva, hogy az én politikai akcióm szabadságát ez semmi tekintetben nem korlátozza, sőt talán éppen az volt előnyére a magyar ügynek, hogy a kormányt olyan valaki képviselte, aki különben nem a kormány hívei közé tartozott, mert ezáltal nyertek univerzális, nemzeti jelleget azoik a követelések, amelyeket képviseltem. (Igaz! Ügy van! jobbfelől és a középen.) Ebben tehát igen nagy mértékben igazat adok t. képviselőtársamnak, de van egy másik pont is. Engedelmet kérek, Peyer t. képviselőtársaim is, és gondolom, Rassay t. képviselőtársam is, szemrehányásokat tesznek a kormánynak, hogy nem használta fel ezt az alkalmat arra, hogy Magyarországnak egyéb érdekeit — anyagiakat, pénzügyieket, erkölcsieket — politikailag érvényesítse. Hiszen éppen itt van a nagy különbség, t. képviselőtársaim. A kormány ez alkalommal nem tehette ezt. En nem hiszem, hogy ez jó alkalom lett volna erre. Hanem mi, igenis, bizonyos követelésekkel lépünk fel, mi igenis, nem vagyunk rezignáltak, mi igenis, a békét kívánjuk és békés eszközökkel akarunk dolgozni, de mi igenis, bevallottam, — és ezt Genfben éppúgy