Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.
Ülésnapok - 1927-397
306 Az országgyűlés képviselőházának vényhozástól intézheti a törvényhatósági tanács felállításának idejét. Ne tessék vele sietni, hanem százszor tessék azt meggondolni, hogy vájjon helyénvaló-e tisztán ezt az egy intézményt soronkívül életbeléptetni a törvény általános életbeléptetése előtt. Elnök: Szólásra következik? Petrovics György jegyző: Erődi-Harnach Tihamér! Erődi-Harrach Tihamér: T. Ház! Ismeretes, hogy a községi jegyzők és körjegyzők gyermekeinek neveltetése a szülőknek milyen nagy gondot okoz és milyen nagy megterhelést jelent. Az a falusi jegyző, aki künn a falun állásának, hivatásának székhelyén egész napját a közigazgatás gondjaira fordítja, nagy nehézségek és nagy gondok között él. Állandóan eléje torlódik a jegyzőnek egy még nagyobb gond, hogy hogyan tudja gyermekeit olyan módon nevelni, hogy továbbfejlődésük biztosítva legyen. Tudjuk, hogy annak a községi jegyzőnek, akit az Úristen esetleg több gyermekkel áldott meg, majdnem egész jövedelme rámegy gyermekeinek taníttatási költségeire. A városoktól távol, faluhelyen, olyan helyen töltik be hivatásukat, végzik munkájukat, ahol csak elemi iskolák vannak, ahol gyermekeiknek csak a legelemibb taníttatásáról tudnak gondoskodni, amikor azonban az a gyermek fejlődik, serdül, elébük tárul megint a gond, hogy hogyan küldjék városba gyermekeiket, ahol taníttatni tudják .őket. Éppen ezért .a Jegyzők Egyesülete már évtizedekkel ezelőtt kezébe vette egyes intézményeknek létesítését és árvaházakat hívott életre, ahol azok a gyermekek nyernek elsősorban taníttatást, akiknek szülői ilyen körülményes módon, ilyen gondok között nem tudják gyermekeiket taníttatni. A Jegyzők Országos Egyesülete kitűnően kifejlesztette intézményeit, saját erejéből, ^magára hagyatva és magára utaltan hívta életre egymásután ezeket az intézményeket, ahol azonban a tanulókorban lévő gyermekeknek egy csekély hányadát taníttatni és gondozni tudja. Tudjuk, ho«*" a Jegyzők Egyesülete nem tud eleget tenni az összes ki-' vánságoknak és kéréseknek, hiszen százával és százával ostromolják a szülők, illetve az elhagyatott árva gyermekek távoli hozzátartozói, hogy fogadják be ezeket a gyermekeket a nevelőintézetekbe, sajnos, a nehéz anyagi körülmények között működő és küszködő egyesület nem tud ezekének a kéréseknek" és kívánságoknak eleget tenni. Vagyok bátor erre az intézményre felhívni a t. Ház és a kormány figyelmét, kérem a belügyi kormányzatot, hogy ezt a kérdést megértő támogatásban részesítse és felhívom a társadalmat is, hogy a maga részéről érezze és tartsa kötelességének, hogy ezt az intézményt tőle telhetőleg minél erősebb támogatásban részesítse. Egyébként a költségvetésnek ezt a rovatát elfogadom. (Helyeslés a jobboldalon.) Elnök: Kíván még valaki szólani? (Wolff Károly szólásra jelentkezik.) Wolff Károly képviselő úr kíván szólani. Wolff Károly: T. Képviselőház! Minthogy* itt vagyok, megragadom az alkalmat, (Egy hang a jobboldalon: Véletlenül!) hogy ehhez a címhez hozzászóljak. Egy rendkívüli fontos kérdést szeretnék szóbahozni, miután jelen van a belügyminiszter úr és jelen van a pénzügyminiszter úr is. A legkomolyabb aggályokat táplálom az egészségügyi kérdések tekintetében a városok és a községek háztartásának terén. Ezek olyan komoly kérdések, hogy minden közigazgatás haladásának kritériumaként 7. ülése 1930 május 23-án, pénteken. állítják oda a közegészségügy fejlesztését és egyáltalában nem lehet beszélni erről a témáról, ha a kórházak kérdését nem fogjuk megoldani. Látom, hogy az egészségügy kérdésében az. oroszlánrész az autonómiákra hárul, a községekre, vármegyékre és a városokra, mert végeredményben a kórházakat a megyék és a városok tartják el. Ezeknél a kérdéseknél olyan fejetlenség van, különösen ia tényleges kivitel tekintetében, hogy nem tudom, hogyan fogjuk megoldani a kérdést. Belátom az államháztartás súlyos helyzetét, de meg kell állapítanom, hogy a vármegyék és a városok még súlyosabb helyzetben vannak. Most nem beszélek Budapestről ilyen tekintetben. Egyáltalában az (adóbevételek kérdésében úgy látom, hogy a vármegyék nem tudják rezsiköltségeiket fedezni, kénytelenek a községeket felszólítani, hogy vegyenek fel kölcsönöket kiadásaik fedezésére. Ez borzasztó helyzet és ilyen körülmény között a közegészségügy, a kórházak kérdése teljesen megoldatlan. Elsősorban azért megoldatlan, mert a kórházakhoz forgótőke kell, ez kétségtelen dolog, másodsorban az illetőség kérdése a kórházi kezelésnél a szegény-alapokkal kapcsolatban lehetetlen helyzetet teremt. Ha ma idejön egy vidéki, — a budapesti kórházakat veszem. — nem mondhatjuk, hogy nem vesszük fel, az illető község pedig mindig tiltakozik az illetőség megállapítása ellen. Két évig tartó tárgyalások vannak folyamatban az illetőség kérdésében. A szegényalaook nem akarják vállalni a fedezetet, tehát a fővárosnak előlegeznie kell ezt a költségét. Ezzel kapcsolatban a mélyen t. kormányhoz azt a komoly kérdést intézem, hogy, ha komolyan akarja az ügyeket kezelni, hogyan képzeli annak a helyzetnek fenntartását, hogy Budaoest székesfőváros 1929-ben 21,400.000 pengőt adott ki a kórházaira. Ezt a kiadást nem tudjuk fedezni, ez a készletekben olyan hiányt idéz elő, hogy a törvényhatóság, a székesfőváros zavarban van. Engedelmet kérek, mi nem előlegezhetünk az államnak, ezt méltóztassék koncedálni. A 21,400.000 pengőből 2*5 millió az a bizonyos szuverenitásból folyó vitás követelés, amelyre a népjóléti miniszter úr azt mondotta, hogy ebben a tekintetben szuverén joggal bír. Majd megfogjuk kérdezni a közigazgatási bíróságot, hogy elmehet-e ez a szuverenitás odáig, hogy például tíz fillérben állapítsa meg a miniszter úr a napi ápolási költséget, hiszen ezt az abszurdumig lehet vinni. Most nekünk 6'36 pengőbe kerül egy ápolt önköltsége egy napra. A miniszter úr megállapít 5 pen* gőt, tehát naponta 1'36 pengőt fizetünk reá minden ágyra. Tessék venni az összes kórházi ágyakat, kiderül, hogy több mint 50.000 pengőt fizetünk reá naponta a kórházi ápolásra. Ez nem lehetséges. A miniszter úr ezt nem akarja elismerni. Jó, ez más kérdés, ezt majd tisztázni fogjuk, mert végeredményben látom, hogyha miniszter úr saját kórházaiban 8—9 pengős^ önköltségi árak vannak. Peyer t. képviselőtársam hozta fel ezeket az adatokat a törvényhatósági bizottság ülésén, hogy vannak 8—9 pengős önköltségi árak is. Hivatkozom az Ő felsorolására., Nem is beszélek a munkásszanatóriumokról, ahol 20 pengős önköltségi árak is vannak. Most a iközkórházakra hivatkozom, ahol 8 pengős önköltségi lárak vannak és a székesfővárosnál nem koncedálnak 6'36 pengőt, hanem leszállítják 5 pengőre, a főváros tehát 50.000 pengőt fizet reá naponta. Honnan? Az adózók terhére lehet ezt csak megcsinálni. Végeredményben ez nem