Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-395

212 Az országgyűlés képviselőházának rúsággal, ha nem is teljes hatályossággal, foganatba vétetnek, de a lögpanaszosabb hangon kell felemlítenem: miért van az, hogy az effajta bűnös üzelmek annyi ideig elrej tetten maradnak? Miért van az. hogy Magyarországon ahol a megélhetés a magánosok részéről olyan keserves, ahol a kereseti lehetőségek olyan szörnyűségesen lefokozottak, vagyonban dúskáló bűntettesek állami vonatkozású szállításokon kenésnek, szereznek és gazdagfrdnak? A felelet erre nem egyszerű. Aki csak felszívesen nézi a dolgokat, az onost kiáll, tapsol és azt mondja: ime, derék kormányműk megfogja a bűntetteseket, lezárja ezeket az államon élősködőket, megfogja és eltiporja az effajta exiszteneiákat. Ám az, aki a közéletet nem felszínesen bírálja, aki nemcsak szimptomatikus jelenségként kezeli a kérdéseket, lehetetlen, hogy ne a legnagyobb szomorúsággal, ne a legnagyobb megdöbbenéssel észlelje, hogy Magyarországon ezidő szerint a közélet tisztaságát panamák sorozata veszélyezteti. Ha valahol, úgy itt kellene a megelőzés politikájának érvényesülnie. Ha valahol, akkor az állam élete gazdasági megnyilvánulásainak tisztaságát kellene megőrizni; ha valahol, akkor itt kellene előzetes intézkedésekkel útját állani annak, hogy bejusson minisztériumokba, közhatóságokhoz az effajta individuum. Mert engem a kérdés a maga politikai vonatkozásában, nem pedig büntetőjogi vonatkozásában érdekel. Büntetőjogilag majd kiszabják a fegyházakat, nem fontos; azonban politikailag egy ország erkölcsi köztudatának értéke szempontjából nem lehet elmenni ilyen jelenségek mellett. Nézzék meg, mélyen t. Képviselőház, éppen ma olvashatják az esti lapokban, hogy Németországban egy főpolgármester felesége bundát vásárolt olyanoktól, akik az állammal szállítási összeütközésbe kerültek. Ott nem teketóriáztak sokat, a kövélemény hatása alatt s az újságcikkek leleplező hatása alatt állását vesztette Berlin főpolgármestere. Itt gyors volt a megtorlás, nem pedig olyan, amit a mélyen t. Képviselőház előtt legyen szabad felemlítenem, hogy az ú. n. klinikai panamák ügyében négy esztendeje ott vannak a ibüntető-akták, sehol egy ítélet, sehol a végérejárása a dolgoknak nincs. Miért? Itt kell rámutatnom a bírálatnak világító fáklyájával arra, hogy az a rendszer, amelyet ma kormányzati és igazságszolgáltatási rendszernek nevezünk, nem állja meg a helyét. Minden kritikai elmeéllel meg kell állapítani, hogy ezzel a lassúsággal, ezzel a mechanizmusba fulladó mesterkéltséggel folytatott eljárással ezek a panamák a maguk igazi megtorlását soha el nem érik. En azt kérdezem önmagamtól: miért van ez? Hát ennyire romlottak itt a közviszonyok, annyira romlott a közfelfogás, hogy itt már csak úgy napjában napirendre térünk a felett: nohát, egy kis panama, szót sem érdemel? En megmondom, mi ennek az igazi, mélyreható oka. Olyan országban, ahol a sajtónak teljes szabadsága él, a sajtószabadsággal élő újságíró, abban a reményben és abban a tudatban írja meg a maga cikkét, jóhiszeműen, rávilágítva a rejtett bűnökre, hogy amikor ezért felelősségre vonják, akkor, nem szükséges az úgynevezett perrendszerű ^bizonyítékok felvonultatása. Azt szokták mondani, ihogy aki ír, annak készen kell lennie a bizonyítékokkal. Ilyesmit lehet mondani közönséges értelemben vett olyan perekre, ahol íelek állanak egymással szemben 395. ülése 1930 május 21-én, szerdán. és egymásra bizonyítanak. Ám az állam élete megnyilvánulásainak perhorreszkalasánál nincs mód rá, hogy egy panamával szemben „előzetesen szerezze meg kellően felvértezetten okirati és tanubizonyítékait az író. A panama olyan, mint a magánjogban a házasságtörés: ott nem szoktak tanukkal bizonyíthatni. A panamista nagyon óvatos, ismeri a kerülő utakat* ismeri. azokat a settenkedő módszereket, amelyekkel a bíró elé állhat, aki a maga alaki törvényét veszi a kezébe és azt mondja: a bizonyítás kerete, a bizonyítás módja ez és szegény újságíró, jaj neked, ha százszor és ezerszer igazad van, de ha nem tudsz odaállani és úgynevezett perrendszerű bizonyítékokat előadni, akkor el vagy ítélve. A szakbíróság, amely kötve van a törvény ilyen kezeléséhez, nem is tehet mást. Itt idézem egy törvényszéki tárgyalásnak egyik jelenetét, ahol nem is egy újságíró, hanem egy volt miniszter volt a vádlott, aki megírta, mi van azokkal a pénzekkel, amelyek a fagykárosultaknak és a gazdaságilag leromlottaknak, Magyarország egyik legéletf enntartóbb osztályának érdekében szavaztattak meg és kemény bírálatot mondott. Amikor odaállott a volt miniszter a szakbíró elé és a bíró kérdezte tőle: mit hoz fel a védelmére, milyen bizonyítékai vannak, az ősz államférfiú (Felkiáltások jobbfelől: Mezőssy!) büszkén, emelt fővel azt mondta: nincs semmi mondanivalóm. Ennél drámaibbat nem láttam soha életemben. Egy becsületben eltöltött életű, egy volt miniszter, régi időknek nemes harcosa . . . (Farkas Elemér: Még ha volt miniszter, akkor is tartozik bizonyítani, képviselő úr!) Bocsánatot kérek, képviselőtársam, milyen könnyű itt, e padokból azt mondani, hogy tartozik bizonyítani. A bizonyíték nem mindig az írás, nem mindig a tanú, és nem is mindig az erkölcsi tanú. A bizonyíték az, amit köztudatban élőnek tartanak nem egy balvélemény alapján. Hiszen olyan könnyű volna nekem a szemembe mondani: hát a hangulat, az utca, talán egy felizgatott tömeg adja meg az igazságot? (Farkas Elemér: Soha igaztalanabb védat nem hallottunk, mint amit Mezőssy hangoztatott éppen ebben az esetben! Higyje el a képviselő úr!) T. képviselőtársam, ön éppen olyan joggal mondja, hogy igaztalan a vád, mint ahogy a másik oldalon azt mondhatja bárki, hogy igazat írt. (Scitovszky Béla belügyminiszter: Hol a közvélemény? — Jánossy Gábor: Hol a köztudat? Ezt tessék konkretizálni!) Igen helyesen érzi ki a t. képviselőtársam. En majd megmondom, hogy mi a köztudat. A köztudat az, hogy amikor ilyen vádlott, akinek a nevét sem akartam megemlíteni, — én ennek a jelenetnek a törvényszéken véletlenül tanuja voltam, magam észleltem — elhagyja a bírósági termet és odamegy a nép közé, amelynek jajalt és bajait szigorúan megbírálta és ott megcsókolják a kezét és azt mondják, Önt elítélhették nem tudom hány ezer pengő pénzbüntetésre, nézze, igazságáért a nép szeretete környezi: ez az a hangulat, ez az a köztudat, amely elől nincs menekvése semmiféle hivatalos formulának. Ne higyjék uraim, hogy ezeket az axiómákat én mondom csupán. (Farkas Elemér: Mezőssy is visszavonta vádját!) Méltóztassék megengedni, engem nem könnyelmű esetidézés késztetett arra, hogy azt a kérdést, amelyet itt hánytorgatok, felvessem a nemzet nagy nyilvánossága előtt. Engem valósággal kétségbeejt az a dekadencia, amelybe a köztudat jutott az itt elterpeszkedő panamák és kijárások révén. Nem elég nekem az, hogy odaáll büszkén, oka-