Képviselőházi napló, 1927. XXVIII. kötet • 1930. május 13. - 1930. május 28.

Ülésnapok - 1927-390

Az országgyűlés képviselőházának 390. ülése 1930 május 13-án, kedden. amely az áttekinthetőség elengedhetetlen korolláriuma. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a középen.) Utolsó feladatom azután egy áitalános konklúzió levonása lesz, mert hiszen minden törvényjavaslat megbírálásánál, elfogadásánál, vagy el nem fogadásánál ez az áitalános konklúzió lehet csak döntő. T. Ház! Említettem azt is, hogy iparkodni fogok az érveket-és ellenérveket i» felvonultatni. Ismétlem, már tisztemnél fogva is objektív óhajtok lenni és az érvek és ellenérvek pengéjének a világításánál megpróbálom egész plasztikusan adni a képet, különösen ott, ahol a vita komolyabb és mélyebb mérveket öltött, hogy mindenki megfelelő fogalmat alkothasson a probléma tulajdonképpeni igazi lényegéről. Ezek előrebocsátása után engedtessék meg nekem egy rövid történelmi visszapillantás nyujitása. (Halljuk! Halljuk!) T. Ház! Mindaz, ami itt most szóba fog kerülni; ki nem véve a legkisebb részletkérdést sem, olyan, ami szoros összefüggésben van Trianonnal, a trianoni békekötéssel és még talán az azt megelőző, de kevesebb jelentőséggel bíró fegyverszüneti szerződéssel is. A trianoni problémát, a trianoni súlyt, ha megpróbálom két főcsoportba osztani, akkor talán úgy állíthatom fel azt az ország szempontjából, hogy először jönnek mindazok a rendelkezések, amelyek Magyarország területét érintik, másodszor mindazok, amelyek Magyarországra nézve gazdasági és pénzügyi jelentőséggel bírnak. .A kérdés első része itt ki van kapcsolva, ellenben merem állítani, hogy mindaz, ami a trianoni szerződésben gazdaságilag vagy pénzügyileg le van fektetve, az itt most tárgyalás alá kerülő anyaggal a legszorosabb összefüggésben van és éppen beszédem végén bátor leszek rámutatni arra, hogyha mérlegre teszem azt a pszichológiai hatást, amellyel ennek a javaslatnak és az ezzel Összekötött egyezményeknek tárgyalása és elintézése Össze van kötve, azt hiszem, hogy itt is a trianoni szerződésre kell visszanyúlnom. (Szilágyi Lajos: Diktátum és nem szerződés! Ügy is kell kezelni, mint diktátumot! — ügy van! jobbfelől.) A trianoni szerződés rendelkezéseit nagyban és egészben ismerjük. Itt alá kell húznom két tényt. Örök emlberi tulajdonság az, hogy szívesen foglalkozunk olyan kérdésekkel, amelyek fájnak. A magyar közvéleményben nagyon sokan — nemcsak a művelt közvéleményben,, hanem még a szakvéleményben is — irtóztak ettől a Trianontól, amelynek a nagy igazságtalanságon kívül még egy nagy hibája is vain, az hogy kodifikatórius szempontból ismerem állítani — hogy fércmunka, (Ügy van!) áttekinthetetlen. Egymás mellé sorozott és fogalmazás szempontjából is nagyon sok kritikát kiváltó rendelkezésekből áll, melyek erősen fokozták azt a bizonytalanság érzetét, amely a trianoni szerzőidiésből ellenünk támasztható igények kapcsán állandóan kísértett a gazdasági és politikai életben. ; Ha mármost szemügyre veszem Trianon pénzügyi és gazdlasági rendelkezéseit és megpróbálom ezt is kategorizálni, azt hiszem, hogy a tárgy helyes megítélése szempontjából a legszerencsésebb a kettéosztás. Kettéosztom e terheket, az úgynevezett jóvátételi terhekre és azokra a uiinden egyéb terhekre, melyeket, — talán negatíve tudom leginkább kifejezni — amelyek a jóvátételem felül és kívül a trianoni szerződésiből hárulnak ránk, amelyek mint a francia «créances..spéciale«»,, vagyis a- trianoni szerződésből származó «különleges terhek» szerepelnek. Ezt a határvonalat méltóztassanak állandóan szem előtt tartani, mert az egész anyag és az egyezmények jóságának megbírálása céljából ezt a cezúrát, ha ítéletünket tárgyilagosan és jól akarjuk megalkotni, mindig meg kell húznunk. Hogy továbbmenjek a történeti rész ismertetésében, egy rövidebb visszapillantást^ fogok tenni általánosságban, a békeszerződésekkel kapcsolatban, és egy rövid visszapillantást magyar vonatkozásban. Általánosságban minél inkálbb haladt az idő a békeszerződések után, annál élénkeblben jelentkezett a vágy az egész világon, !hlogy a békeszerződéseknek a világtörténelemben magábanálló azt a különleges és rendkívül súlyos konstrukcióját, hogy tudniillik a legyőzött államok kötelezettségeit szemszerűleg, összegszerűleg nem állapították meg — a hallatlanul súlyos, és mondhatnám, a gazdasági életet ölő bizonytalanságot szült. Eíz a bizonytalanság nemcsak minket, legyőzötteket, ölt, hanem ennek a szisztémának súlyos hátrányait rövidesein, érezték a győző államok is, mert nem ismerték, nem látták tisztán, hogy a békeszerződések gazdasági és financiális következményei rájuk nézve is mit jelentenek. (Ügy van! jobbfelől.) Elementáris vágy jelentkezett tehát az egész vonalon, amely azután megszülte először német vonatkozásban, tehát a nálunk lényegesen súlyosabb kérdésben az úgynevezett Dawestervet, jött azután Locarno, utána pedig a Young-terv. Elérkezett a legsúlyosabb békeszerződési probléma, a német jóvátételi probléma a zárókőhöz a Young-tervvel, és akkor magától adódott mindazon további kérdések rendezésének szükségessége, amelyeket általában az úgynevezett «keleti jóvátételi kérdés» alatt ismertek és amely keleti jóvátételi kérdés, mint ahogy méltóztattak már látni, lényegesen tágabb körűvé vált, mint ( a jóvátétel, mert hiszen a jóvátételen túlmenóleg a békeszerződésekből folyó egyéb kérdések rendezése ds szükségessé vált. így került azután a magyar kérdés is tapétára. Hozta tehát az a vágy és később az a konkrét szükséglet is, hogy a nagy német reparáció kérdésével kapcsolatban rendeztessék a magyar, illetőleg a keleti jóvátétel kérdése is. De voltak ennek még konkrét okai is, amelyeket én részleteikben már — lámétlem — alig ismertethetek. Csak arra az egyre mutatok rá, hogy a csehek által fizetendő liberációs, felszabadítási összegek kérdése a keleti jóvátétel rendezése nélkül lehetetlen lett volna. Ezek voltak a döntő momentumok, melyek előre vetették elemi erővel a magyar kérdést is. A csehek ugyanis ezt a konstrukciót csak úgy voltak hajlandók elfogadni, ha egyúttal rendeztetik az a kérdéskomplexum is, amely a becikkelyezendő egyezményekben van, tehát az optánskérdés is. Amikor ezeknek az egyezményeknek általános képét kell adnom, először előre kell bocsátanom, hogy mely szempontok vezették a magyar delegátusokat, amikor leültek Hágában már az első egyezmény tárgyalásakor a tárgyaló asztalhoz. Vezette őket először az a szempont, hogy jóvátételt többet azon Jtúlmenőleg, amit 1924-ben a jóvátételi bizottság döntése kapcsán elfogadtunk, fizetni nem tudunk és nem is tudhatunk. A második szempont a következő volt. Nem lehetett, teljesen lehetetlen volt — és a bizottság jelentésében dokumentumokkal is bizonyítva volt az a tény, hogy lehetetlen volt — egy gesztussal napirendre tér-