Képviselőházi napló, 1927. XXVI. kötet • 1930. március 13. - 1930. április 10.

Ülésnapok - 1927-379

444 Az országgyűlés képviselőházának i nál, amelyek élet és halál fölött diszponálnak, a bankaltiszteket, akik reggel héttől este hétig

1 dolgoznak, 100—120 pengős havi fizetésekkel díjazzák. Az állam különböző magas kedvezményeket nyújt például a textilgyáraknak és vállalatoknak, — erről magam is meggyőződtem — és mégis mit látunk a textiliparban? Azt, hogy a textiliparban ezrével dolgoznak azok a munkáslányok, akik 10—12—14 pengővel mennek haza szombatonként, holott dolgoznak napi 12— 14 órát is. Itt nem ártana, ha az iparfelügyelőségek kissé szorosabban és szigorúbban néznék meg ezeket a dolgokot. (Rothenstein Mór: Hát vannak nálunk iparfelügyelők?) Itt vannak azután a varrónők, ez az óriási szám, amely az országban — bár nem akarom ezt szót használni, mégis ki kell ejtenem — éhbérékért dolgozik. Itt van a fényes és nagy reklámmal dolgozó Corvin Áruház. .A Corvin Áruházban tíz pengőért dolgoznak a varrónők és kalapdíszítőnők. Méltóztassék ebből levonni a Társadalombiztosító Intézet díját, méltóztassék ebből levonni azoknak a lányoknak villamosvasúti költségét, a vasúti díjat, — hisz künn laknak egyesek a perifériákon, — úgyhogy annak a leánynak nem marad több, mint 7 pengő 30, avagy 7 pengő 50 fillérje. De továbbmegyek. Magam meggyőződtem arról, hogy azokban a fényes éttermekben, amelyekben azok, akik tehetik, ebédelnek, vagy vacsoráznak, milyen a helyzet. A Kossuth Lajos-utcában volt egy fényes étterem, amelyikben a pincérnők és pincérleányok fizetés nélkül dolgoztak, sőt még az ebédet is meg kellett fizetniök. (Buday Dezső: Ez lehetetlen!) Kérem t. képviselőtársam, hitelesen bizonyítani tudom, hogy az ebédet meg kellett fizetniök abból a borravalóból, amit a vendégektől kaptak. (Buday Dezső: Hihetetlen!) T. Ház! Nagy reyerenciával viseltetem azok iránt a nagy egyházi és közméltóságot viselő férfiak iránt, akik külföldön nyiltan megbélyegezték ezeket a dolgokat, hiszen a külföldön a magas püspöki kar a maga pásztorleveleiben nem egyszer ostorozta ezeket a súlyos igazságtalanságokat. (Farkas István: Csak itthon nem hallunk erről. — Zaj.) Elnök: Csendet kérek. Tobler János: T. Ház! Én szeretném, ha idehaza is ugyanezen vágányon menne az intelligencia és mennének a magasabb társadalmi körök és nyiltan küzdenének ezek ellen a szociális igazságtalanságok ellen. Az én lelkem ilyenkor tagadhatatlanul Giesswein Sándor és Prohászka Ottokárt kívánja vissza, akik nyiltan odaálltak és ostorozták ezeket az igazságtalanságokat. Az előadó úr is érintette ezzel a kérdéssel kapcsolatban azt a felfogást, amelyet a genfi Munkaügyi Hivatal konferenciáján is hallottunk, hogy vájjon az államnak jogában áll-e beleavatkozni a munkaadó és munkavállalók közötti ügyekbe. Az a törekvés, hogy a bérek minimuma törvényesen biztosítva legyen, sokkal idősebb, mint a genfi egyezmény meghozatala. Előttem fekszenek törvények errevonatkozólag. Így például 1924-ben Kanadában már hoztak törvényt, amely a bérminimumot megállapítja. Ausztráliában 1925-ben és 1927-ben hoztak egy-egy törvényt, amelyek közül az egyik az alapbéreket, a másik a megélhetési béreket állapítja meg. Kanadában a bérminimum törvénye főleg a nők érdekében hozatott és ia nőkre van tekintettel. Kanadában az ál lamtanáes háromtagú bérminimumot megállapító bizottságot nevezhet ki, amelynek egy munkavállaló, egy munkaadó és egy kormánydelegátus a tagjai. Ennek a bizottságnak tör'9. ülése 1930 április 4-én, pénteken. vény adta joga van, hogy megvizsgálhatja a foglalkozási kategóriákba tartozók munka feltételeit, tárgyalásokat rendelhet el, sot az egyik ilyen bizottság, Quebek tartományban ellenőrizheti a könyveket, betekintést nyerhet a bérlistákba és könyvekbe, s azt a munkaadót, aki a megállapított béren alul foglalkoztat nőt, 50—500 dollárig menő büntetéssel sújthatja. Tehát már a genfi egyezmény meghozatala előtt is láttunk ilyen törekvéseket. Én nem tagadom, a geufi munkaügyi értekezlet előtt, az azon való részvételem előtt azt az álláspontot foglaltam el, hogy az egész vonalon törvényesen kell rendezni a munkabéreket. Kijelentem azonban, hogy a genfi Munkaügyi Hivatal értekezjfi^n az angol munkásdelegátusok meggyőző érvelése # után revízió alá vettem felfogásomat, mert gondolkodóba ejtett engem a munkásdelegátusoknak az a véleménye, vájjon garancia van-e arra, hogyha a-munkavállalók egész táborára megállapítjuk a létminimumot, illetőleg bérminimumot, vájjon ebből a bérminimumból, amely törvényesen megvan állapítva, ismerve egyes tőkésérdekeltségek törekvéseit, nem lesz-e bérmaximum? Én magam is ismerve a magyar viszonyokat, azt mondom, hogy helyes az angol munkásoiknak ez az álláspontja, akik odatörekszenek, hogy csak azon foglalkozási ágazatokra nézve legyen a bérminimum törvényben megállapítva és csak azok vonassanak be, amelyeknél nincs meg a kellő létalapja, hogy erős és a munkavállalók érdekeit kellőképpen védhető szakszervezetek, érdektestületek vannak. Egyébként legyen szabad nekem itt nyiltan a kollektív szerződések mellett állást foglalnom. Azzal a felfogással szemben, amelyet egyes munkaadó urak részéről tapasztalunk, hogy antipátiával nézik a kollektív szerződések meghozatalát, kell, hogy nyilatkozzam és rámutassak éppen a német iparra. A német ipar is nagy krízisen esett át, a német ipar is épúgy szenvedett, ha szenvedett, mint a hazai ipar és a né- • met iparban 1925-ben 7099 kollektív szerződést kötöttek 788.000 üzem részére 12,000.000 erdekeit munkással. E kollektív szerződések száma évről évre növekedett. 1926-ban 7533, 1927-ben 7490, 1928-ban 8278 szerződés volt 12,000.627 munkavállaló részére. En majdnem azt merném mondani, hogy a kollektív szerződések az a bizonyos alap volt, amelynek folytán a német ipar túl tudta tenni magát a krízisen s a krízist átszenvedte, mert véleményem szerint a termelésre nem lehet káros, ha a munkaadó az ő kollektív szerződése révén nvugodtan kalkulálhat bizonyos időn keresztül. A termelésre az sem lehet káros, ha a munkavállaló viszont tudja, hogy neki egy féléven keresztül, a szerződés ideje alatt, ennyi és ennyi a fizetése. Méltóztassanak azonban megengedni, hogy én ennél a kérdésnél a szociáldemokratapárt felé is mondhassak egypár szót és különösen azokhoz a képviselő urakhoz forduljak, akik a szakszervezetekben gyakorlati tevékenységet fejtenek ki. Bennünket, keresztény szakszervezetieket a szociáldemokrata szakszervezetektől sok dolog választ el. Bizonyos kérdések nálunk pregnánsabban vannak kifejezve, a nemzeti gondolkozás, a világnézet más alapokon vannak, de ha mi igazán a dolgozó embereknek, a munkavállalóknak érdekeit akarjuk szolgálni, akkor előttünk kell, hogy példa gyanánt legyen a német szakszervezetek mintája, ahol a kollektív szerződéseket együttesen kötik meg ott és azokban az üzemekben, ahol a munkavállalók többféle szervezetben vannak megszervezve. Ott az úgynevezett Spitzenorganizationt együttesen