Képviselőházi napló, 1927. XXV. kötet • 1930. február 11. - 1930. március 12.

Ülésnapok - 1927-363

Az országgyűlés képviselőházának 363. lenes államfőnk beszédének egy részére, amelyet 1929. augusztus 15-én mondott el Csepelen a hősi emlékmű felavatásánál (olvassa): «A munkás, legyen akár szellemi, vagy testi munkás, a nemzeti társadalom legértékesebb tagja, mert az országot a dolgozók építik meg. Csepelről, a magyar gyári munka fellegvárából köszöntöm a magyar munkások összeségét, a gyárak és bányák, a műhelyek és szántóföldek, a műtermek és írószobák munkásait, őket, akik mostoha viszonyok között értékké formálják az anyagot és a gondolatot. Azt üzenem nekik, hogy ne emeljenek választófalakat egymás között. A magyar jövő érdekében kell, hogy a magyar nemzet jelene tökéletesen egységes legyen». (Jánossy Gábor: Nemes szavak, igaz szavak! — Peidl Gyula: Ezek szavak! — Malasits Géza: Cselekedni meg vitéz Ördög cselekszik és hozzá hasonlók!) Ennek a helyes megállapításnak és helyes meglátásnak vártuk logikus következményeit és folytatását, vártuk a mondat befejezését, vártuk azt, hogy a felhívott tökéletes egység lelki, politikai és gazdasági alapjait megteremtik. Mi, t. Képviselőház, nem akartunk, nem kerestünk junktimot a jubileum és az amnesztia között. (Szilágyi Lajos: Nem is szabad!) Ugy van, nem is szabad keresnünk, nem is kerestünk, nem utolsó sorban azért, mert mi az ellenforradalom teljes likvidálását sokkal korábban megérettnek tartottuk, mint magát a jubileumot. Mi tehát nem akartunk junktimot, éppen azért, tavaly 1929^ben, jóval karácsony előtt nagy akciót indítottunk ennek a nagy célnak érdekében. Memorandumot szerkesztettünk, amelyet el akartunk juttatni az igazságügyminiszter úrhoz. Az igazságügyminiszter úr el volt fog lalva, azon a napon nem fogadhatott bennünket, s az igazságügyi államtitkár úrhoz utasított. Felkerestük az igazságügyi államtitkár urat, aki nem tett konkrét kijelentéseket, annyit azonban sejtetett, hogyha karácsonyra nem is lesz amnesztia, — talán az ő saját szavait idézhetném — «el tudok képzelni egy igen közeli időpontot, amikor igen messzemenő lépés történhetik ezen a téren.» Az igazságügyminiszter úrral később yolt alkalmunk a memorandum tárgyában beszélni. Az igazságügyminiszter úr sem tett, talán nem is tehetett konkrét kijelentéseket, azonban a szavakból mégis azt vettük ki, azt éreztük, hogy a tízéves évforduló alkalmat fog szolgáltatni a kormánynak arra, hogy igen messzemenő gesztust produkáljon ezen a téren. Azonkívül itt áll rendelkezésünkre mint Ígéret vagy mint utalás a miniszterelnök úr nyilatkozata, amelyet 1930. február 15-én, tehát már ebben az esztendőben tett meg egy pártközi konferencián. A miniszterelnök úr azt mondotta (olvassa): «Az amnesztia kérdésében mindenesetre történnek intézkedések. Hogy ezek milyen méretűek lesznek, arról nem tudok nyilatkozni, minthogy ez részemről beavatkozást jelentene a kormányzói hatáskörbe. Az amnesztia olyan méretű lesz, — mondotta a miniszterelnök úr — hogy az megnyugvást fog kelteni az egész országban. A kormány is úgy látja, hogy elérkezett az idő arra, hogy likvidálják az olyan természetű ügyeket, amelyek idejüket (multák. Minthogy azonban — folytatta a miniszterelnök úr — ma még Szovjet-Oroszország folytatja a maga propagandáját, amellyel az egész világ békéjét veszélyezteti, tehát nem tehet olyan nyilatkozatot, hogy válogatás nélkül mindenkit hazabocsátanak, akik politikai okokból vannak távol. A kormány ugyanis nem akarja, hogy ezülése 1930 már cms 6-án, csütörtökön. 357 zel a bolsevista-propagandának nyújtsanak tápot.» T. Képviselőház! Kérdem: az ilyen egybehangzó, következtetésekre igen alkalmas nyilatkozatokért ki a felelősi Kit lehet és milyen formában formában felelősségrevonni azért, hogy ilyen nyilatkozatok és ilyen nyilvánvaló utalások után még sem történt meg az, amire az Ígéretek vonatkoztak? De vártunk logikai következtetéseket, vártuk azt, hogy az allúziókból és Ígéretekből valami megvalósul, vártuk azt, hogy a tízéves forduló alkalmával végre egyszer csakugyan lezárják az üldözések aktáit legalább is abban a mértékben, amelyre a miniszterelnök úr utalt, hogy tudniillik exponált bolsevista népbiztosokat nem bocsáthat haza. Ezt mi sohasem kértük, ez irányban mi soha lépéseket nem is tettünk. Vártuk, hogy legalább ezeken a határokon és ezeken a kereteken belül a közkegyelem mindenki megelégedésére és főkép az ország javára be fog következni. Ezenkívül bizonyos politikai bölcseségre és előrelátásra is számítottunk. Ugy láttuk, hogy az ország mai súlyos közgazdasági és külpolitikai helyzetében ilyen alkalomkor meg kell ragadni a lehetőséget és egy kiengesztelő nagy gesztussal igyekezni kell megnverni az ország számára a demokratikus külföld bizalmát és rokonszenvét. Vártuk, tíz esztendeje vártuk és várjuk a fordulót, azt a bizonyos keresztény gesztust, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) amelyről olyan sokat hallottunk beszélni, amelynek egész irodalma keletkezett, amelynek tartalmát azonban, sajnos, eddig nem volt alkalmunk észlelni. Mit akartunk mi? Teljes és végleges megoldást. Mi azt akartuk, hogy a nagy spongyát helyezzék üzembe, mi azt aka,rtuk, hogy teremtsék meg ezzel az új élet lehetőségeit, az új elindulás tehermentes feltételeit, hogy megkezdődhessék munka, amelyre szintén olyan sokszor, olyan sokféleképpen történt már utalás. Kívántuk az emigráció likvidálását, a börtönök kiürítését, a gazdasági rendszabályok jóvátételét, a rehabilitációt az ártatlanul meghurcolt polgári és szociáldemokrata férfiak részére egyaránt, egyformán, kivétel nélkül. Sajnálom, hogy nincs módom a memorandum szövegét ismertetni, mert nincs elég fizikai időm reá, talán más alkalommal teszem ezt meg, most csak távirati stílusban beszélhetek a kérdésről. Ha vizsgálom azt, hogy azzal szemben, amit vártunk és amit Ígértek, mit kaptunk, akkor vételen nagy sajnálatunkra és fájdalmunkra azt kell mondanom: az amnesztia nem más, legalább a hatása és az az érzet, amely nyomában fakad, mint ökölcsapás a dolgozók arcába, amely szörnyű kiábrándulást és mélységes felháborodást váltott ki a dolgozó tömegekből. Ha mi az Ígéretekben bíztunk, ha bennünket ezért naivitással vádolnának ma vagy a jövőben, úgy érzem és úgv tudom, hogy a naivitás vádja alól úgy a jelen, mint a jövő fel fog bennünket menteni, mert csak saját szavahihetőségünkért és csak saját politikai erkölcsünkért vagyunk felelősek. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az amnesztiarendelet, amelyet ismerünk, egyenlő a semmivel. Megbocsátás van benne a osirketolvaj oknak, a sikkasztóknak, a csalóknak, az adóeltitkolóknak, az utcai illetlenkedőknek, (Derültség a középen.) de nincs benne az a gesztus, amelyet mi kerestünk és amelyet mi vártunk és amely nemcsak nekünk és nemcsak a dolgozó osztályoknak kell, hanem amely ma az ország érdekeit van hivatva szolgálni, amelynek az volna az egyik célja, hogy letöröljön 54*