Képviselőházi napló, 1927. XXIV. kötet • 1929. december 05. - 1929. február 07.

Ülésnapok - 1927-340

Az országgyűlés képviselőházának ShO séget. (Ügy van! Ügy van! a bal- és a szélso­baloldalon.) De itt van maga a törvényhozás, mit érne a parlament, ha nem a nyilvánosság előtt folyna a tanácskozás s ha a sajtó nem tenné lehetővé az ország közvéleményének, hogy az elmondott beszédek mérlegelése alapján alkossa meg a maga politikai ítéletét és véleményét. A nyilvá­nosságtól csak annak kell félnie, aki nem meri elmondani nyiltan azt, amit zárt ülésben csi­nálni akar. (Ügy van! Taps a bal- és a szélső­baloldalon.) A nyilvánosság elől csak az bújik el, aki valamely gazságra készül. (Ügy van! Ügy van! a bal és a szélsőbaloldalon.) A tolvaj, aki lopni akar, nem fényes nappal megy lopni, amikor mindenki látja, hanem az éj leplét hasz­nálja fel, hogy elbújjék a nyilvánosság elől és az éj leple alatt kövesse el lopásait és betöréseit. A gyilkos akkor tör az ember életére, ha úgy véli, hogy senki sem látja, amikor nincs tanú és csak kevés olyan gyilkos akad, aki ezt tanú előtt teszi meg, legfeljebb indulatból, vagy egyéb ilyen okokból, de a legtöbbje, aki vagyonért lop, vagy gyilkol és tör be, az éj leplét használja fel. Nem méltóztatik gondolni, hogy ugyanolyan joggal fel lehet tételezni, hogy a sötétséget, a titkosságot azok keresik, akik nem jóban törik a fejüket, (Bródy Ernő: A kijárok!) akik szin­tén olyan dolgot akarnak elkövetni, amire nem szeretik a tanukat, nem szeretik a nyilvánossá­got, nem szeretik a közvélemény bírálatát, ha­nem ezeket a kérdéseket el kívánják vonni a nyilvánosság bírálata elől és lehetőséget kíván­nak nyújtani arra, hogy ma nekem, holnap ne­ked s a harmadik napon egy harmadik panamá­ját fogjuk nyugodt lélekkel letárgyalni, amint talán az valamikor a székesfővárosnál szokás­ban volt? (Zaj.) Itt van előttem az a beadvány, melyet a Magyar Újságírók nevében Márkus Miksa el­nök úr adott be. Nem hiszem, hogy az elnök úr személyét s magát a testületet is olyannak mél­tóztatik tekinteni, mint akinek és amelynek vé­leménye nem volna figyelembeveendő. Minden képviselőtársam megkapta — úgy tudom — ezt a beadványt, de mégis szükségesnek tartom, hogy felolvassak ebből egyes részeket és a mi­niszter úr lelkiismeretére hivatkozzam, hogy ne méltóztassék ilyesmihez odaadni magát, igye­kezzék jobb megfontolását elővenni és lehetővé tenni, hogy a sajtó a maga munkásságával-el­lenőrizze azt a munkát, amely a főváros külön­böző szakbizottságaiban és különböző testületei­ben folyik. A beadvány hivatkozik arra, hogy az 1914. évi XIV. te. 44. §-ába ütközik az a rendelkezés, amely a bizottságokra vonatkozik és amely a sajtó nyilvánosságát kizárja. A törvényjavas­lat szerkesztésénél azonban méltóztatott kifelej­teni, hogy ennek a törvénynek ez a szakasza hatálytalan, mert különben két törvény össze­ütközik. Az 1914. évi törvény jogot ad arra, hogy a sajtó jelen legyen, ez a törvényjavaslat pedig ki akarja zárni a sajtót, tehát ki kell zárni ezt a rendelkezést ebből a törvényjavas­latból. A törvény indokolása még világosabban mutat rá a mi igazságunkra, mondván, hogy ez a rendelkezés alkotmányos államban, ahol a polgároknak a közügyekbe beleszólása van, a közszabadságoknak egyik biztosítéka. Ez a tör­vényjavaslat, amely 1914-ben, tehát nem olyan időben készült, mikor a szociáldemokraták csak valamelyes módon is befolyhattak volna a tör­vény alkotásába, a közszabadságok biztosítéká­nak tekinti a nyilvánosságot. En elhiszem, hogy a miniszter úr a közsza­badságoknak nem nagy barátja és hogy az egész KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ. XXIV. ülése 1929 december 13-án, pénteken. 141 kormányzati iránynak, amely a közszabadságo­kat lábbal tapossa, ez egy újabb alkalom arra, hogy a közszabadságokat valamiképpen korlá­tozza. Azt mondja a beadvány, hogy a titkos tár­gyalások, a titokban hozott határozatok soha­sem keltenek közmegnyugvást. Hivatkozik to­vábbá Kossuth .bajosra, akinek önök szobrot emeltek itt a parlament közelében, (Propper Sándor: Olyan szomorú, mint maguk. Még azt is szomorúvá tették.) és hivatkozik arra, hogy a törvényhatósági gyűlések nyilvánossága nem­zeti tradíció. Mindig méltóztatik a tradíciókat félteni és azokra hivatkozni. Miért méltóztatik a legnemesebb tradíciót, a sajtónyilvánosságot lábbal taposni? A törvényhatosági ülések már 1848. előtt is nyilvánosak voltak. Kossuth Lajos­nak utolszor kellett börtönt szenvednie, hogy a nyilvánosság nagy elve, addig sértetlen alkot­mány biztosítékunk szabadon érvényesüljön a magyar közéletben. Hogy méltóztatik össze­egyeztetni ezt azzal, hogy Kossuth eszméjét ide­haza is és Amerikában is képviselik és hirdetik s alkalomadtán előveszik, mintegy tüntetésül arra, hogy Magyarországon milyen demokra­tikus rendszer van, amikor azt, ami már 1848. előtt is szabad volt, egyszerűen kihagyják a törvényből? Azt mondja a beadvány, hogy a városházi közélet tisztaságát eddig nem kis részben a köz­érdekű sajtó ellenőrzése biztosította. Ez fedi azt a felfogást, amelyet én vallottam. Mivel mél­tóztatik garantálni tudni azt, hogy á főváros adófizetőinek százezrei bizalommal viseltesse­nek egy olyan autonómia iránt, amelynek mű­ködését nem ismerik, nem tudják, hogy az mit tárgyal, milyen határozatokat hoz s nincs mód­jukban meggyőződni a hozott határozatok he­lyességéről. Én érzem hogy a miniszter úrnak miért kel­lett ezt a szakaszt felvennie a javaslatba. A szé­kesfővárosra eddig is rákényszerítettek egypár tisztességtelen üzletet. Csak hivatkozom a Ká­rolyi-palota vételére, hivatkozom a Fővárosi Takarékpénztárra, ahol nagy áldozatot kellett hoznia a székesfővárosnak, pedig ezt a saját erejéből is megcsinálhatta volna s nem kellett volna ilyen anyagi áldozatot hoznia. Tudom, hogy itt van egy kérdés, amelyre már a múlt ülések egyikén a napirendi vitával kapcsolat­ban rámutattam. Ez az a súlyos szerződés, amely az államot köti a Talbot-centráléhoz v s amely szerződést a kormány mindenáron rá akar kény­szeríteni a fővárosra. A főváros autonómiájá­nak érdeme az, hogy e panama-ízű szerződés át­vállalását eddig megtagadta s bízom benne, hogy a jövőben is meg fogja tagadni, de a mi­niszter úrnak s azoknak, akik a miniszter úr politikai felfogását vallják, azért kell a bizott­ságokban a titkosság, mert a bizottságok titkos­ságában vélnek a maguk többségének, felfogá­sának olyan véleményt biztosíthatni, amely le­hetővé teszi e súlyos terheknek átvállalását. Mindezek a rendelkezések a jövőre szólnak, de van egy rendelkezés, amellyel a többség sietett, s ezt a rendelkezést már erre a közgyű­lésre igyekeznek alkalmazni, illetve törvénybe fogják iktatni. Egészen jellemző, hogy arra a testületre, amelyet egy más törvény alapján választottak, azokra a férfiakra, akik egy más ügyrend alapján vállaltak működést, most rá­kényszerítenek egy ügyrendet, amely csak egy másik testületre lesz majd érvényes, amely csak egy újonnan választott közgyűlést kötelez majd arra, hogy annak tagjai ennek alapján mandá­tumot vállaljanak. Megérteném ezt az intézke­dést, ha a főváros közgyűlésén, ahol eddig a 22

Next

/
Thumbnails
Contents