Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-320

40 Az országgyűlés képviselőházának a politikától elvonatkoztatva — ezt ismételten aláhúzom, hisz ki is jelentettem előző felszólalásomban, hogy semmi köze az én felszólalásomnak éppúgy, mint a t. kultuszminiszter úr javaslatának sincs semmi köze a politikához — ha én a kormánypárt padjaiban ülnék és módom volna a mai viszonyok között e javaslat ellen felszólalni, nemcsak e javaslat ellen, hanem minden olyan javaslat ellen felszólalnék, amely csak egyetlen fillért is elvon az ország népétől. Meggyőződésem ugyanis az, hogy az ország gazdasági stabilitásának és a polgári társadalomnak az érdekében a kormánynak tartózkodnia kell minden olyan törvényjavaslattól, amely a népességet egy fillérrel is megterheli, mert felfogásom az, hogy ami ma egy fillér, az holnap krajcár, ami ma krajcár, az holnapután forint lehet. Á t. kultuszminiszter úr a maga nagyszerű előadóképességével, a maga nagyszerű tudományos felkészültségével és kultúrprogrammjával mindig meg fogja találni a módot és az eszközöket arra, hogy az országnak és képviselőtársainak megmagyarázza, hogy milyen fontos az ő törvényjavaslata. En ezt elhiszem. Elhiszem azt is, hogy a t. kultuszminiszter úr e törvényjavaslatával nemes és fontos célokat követ, mégis azt mondom, hogy nem adnék neki e törvénytervezet megvalósítására és semmiféle ilyen célra egy krajcárt sem azért, mert ez az ország többet egy krajcárt sem tud fizetni. Méltóztassék elmenni nem Budapestre, hanem a vidékre, a kisgazdák, sőt a jobbmódú kisgazdák közé és tessék azok által megszavaztatni ezt a törvényjavaslatot. Az ország képviselőháza nem lehet más, mint az országban lévő helyzetnek a hőmérője és lemérő eszköze. Az ország nem tud többet adni semmiféle célra. Keszketve várja, hogy mikor méltóztatnak redukálni a kiadásokat és e helyett idejönnek egy újabb törvényjavaslattal, amely pénzbe kerül. Tudom, hogy hiába beszélek, mert ez a javaslat keresztülment a párton és a bizottságon. (Jánossy Gábor: Nem új teherről van szó!) En azonban mégis azt mondom, méltóztassanak tartózkodni új terhek kivetésétől, mert ezt az ország nem bírja el. Elnök: Kíván még valaki szólni

1

? (Nem!) Minthogy szólni senki nem kíván a vitát bezárom. A kultuszminiszter úr kíván szólni. Gr. Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter: T. Képviselőház! Ha Fábián Béla képviselő úr ezt az eszmefuttatást előadja egy olyan javaslatnál, amely áldozatot kíván, akkor nagyon megértem, de hogy elmondja ezt egy javaslatnál, amelyről nyilvánvaló, hogy nem kíván áldozatot, ezt, az igazat megvallva, nagyon csodálom. A bizottságban, amikor felmerültek azok az aggodalmak, — azt hiszem, Petrovácz nagyrabecsült barátom vetette fel — hogy esetleg a törvényhatóságokra és a községekre ebből terhek háramolhatnak, én elejtettem volna általában — mint méltóztatik emlékezni a bizottsági tag uraknak — azt, hogy egyéb bevétele legyen ennek az alapnak, mint ami a budgetben erre a célra fel van véve. Azonban éppen a bizottsági tag urak mutattak rá arra, — ami igaz is — hogy magánemberek igen sokszor kutatási célokra nagy áldozatokat hoznak. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Például nemrég olvastam a lapokban, hogy valakinek a szülei elhaltak rákban, ő nagy vagyont örökölt utánuk és daganat-kutatásra adott nagy összeget. Ilyen dolgok előfordulhatnak és nem hiszem, hogy célszerű lenne annak lehetőségét kizárni, hogy a magán-áldozatkészség ezeknek a kutatásoknak, amelyek nagyon is életbevágóak, segítségére jöjjön. Mert, igen t> képviselő úr, amikor az életről van szó, akkor '. ülése, 1929 október 23-án, szerdán. az emberek egyszerre máskép gondolkodnak, ha tehát bizonyos betegségek elleni kutatás válna szükségessé, bizony az áldozatkészség megindul. De, hogy mi itt a községekre vagy a törvényhatóságokra akarnánk terheket „róni, arról szó sincs. Ezek nagyon messzefekvő dolgok attól az érdeklődési körtől, ami a törvényhatóságokban és a községekben megvan. Kérem tehát, hogy ebben a tekintetben a legnagyobb megnyugvással méltóztassanak javaslatomat elfogadni. Elnök: A tanácskozást befejezettnek nyilvánítom és kérdem a t. Házat, méltóztatik-e a 3. l-t elfogadni, igen vagy nem? (Igen!) A Ház a szakaszt elfogadta. Következik a 4. §. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék a 4. szakaszt felolvasni. Szabó Zoltán jegyző (olvassa a L és 5. §-okai, amelyeket a Ház észrevétel nélkül elfogad). Elnök: Ezzel a Ház a törvényjavaslatot részleteiben is letárgyalta és annak harmadszori olvasása iránt később fogok a t. Háznak előterjesztést tenni. Napirendünk szerint következik az elemi népiskolai beiratási díjak újabb szabályozásáról és felhasználásáról szóló törvényjavaslat (írom. 811, 827) tárgyalása. Pogány Frigyes képviselő urat, mint előadót illeti a szó. Pogány Frigyes előadó: T. Ház! (Halljuk! Halljuk!) Az 1908. évi törvényhozás az akkori koaliciós kormány nagynevű kultuszminiszterének, gróf Apponyi Albert igen t. képviselőtársunknak javaslatára, amikor az ingyenes népoktatásról szóló törvényt megalkotta, annak 1. §-ában akként rendelkezett, hogy az elemi iskolába történő felvételeknél minden tanuló után, akinek szülője, vagy gyámja nem igazolja szegénységét, 50 fillér beiratási díjat lehet szedni. Ennek a díjnak, illetőleg az ebből befolyó öszszegnek az volt a rendeltetése, hogy belőle az iskolák ifjúsági könyvtárakat és tanítói szakkönyvtárakat létesítsenek és azokat gyarapítsák. Már abban az esztendőben, amint a törvény indokolása felemlíti, 2500 elemi iskolának volt ifjúsági és tanítói könyvtára. Természetes, hogy ez a 2500 nem nagy szám az. integer Magyarországon volt iskolák számához képest, azóta azonban, mint méltóztatnak tudni, ezekből a beiratási díjakból igen jelentékeny számú iskola jutott újabb könyvtárakhoz. E mellett bátor vagyok arra is felhívni a t. Ház szíves figyelmét, hogy különösen az újabb időkben a különböző kormányzati ágak, minisztériumok törekednek arra, mégpedig hathatósan és eredménnyel, hogy a magyar nép szakkönyvtárakhoz, népkönyvtárakhoz jusson. Már a kisközségekben is vannak különféle könyvtárak, amelyek egyesítve hivatva vannak kielégíteni az illető községeknek kultúrigényeit. Amellett a cél mellett azonban, amelyet az 1908. évi XLVI. törvénycikknek ez az 1. szakasza kíván szolgálni, volt egy másik, ugyancsak rendkívül fontos, mégpedig szociális cél és érdek is, amelynek munkálása elől nem lehetett elzárkózni. Méltóztatnak tudni, hogy az integer Magyarországnak ezrével voltak olyan kisközségei, különösen a perifériákon^ — a mellett már voltak iskolás tanyák is — tehát olyan helyek, ahol a tanító gyermekét nem tudta megfelelően iskoláztatni. A tanítóság, látván ezt a helyzetet, a maga filléreivel igyekezett adózni gyermekei elhelyezésére szolgáló internátusok, nevelőintézetek létesítésének céljaira. E mellett a kormányok is méltányolták ezt a célt és az állami költségve-