Képviselőházi napló, 1927. XXIII. kötet • 1929. október 15. - 1929. november 26.

Ülésnapok - 1927-331

Az országgyűlés képviselőházának 331. tető szankciók mellett a hadsereg részére^ egyszersmind azokat a jogokat is, amely jogok nemcsak fegyelmi szempontból teszik lehetővé ä hadsereg kiválóságát és nemcsak azt eredményezik, hogy ez a hadsereg a vezetőségnek teljes mértékben?a kezében legyen, hanem^ egyszersmind lehetővé teszik azt is, hogy a részére biztosított jogok alapján annak a hadseregnek és a hadsereg minden egyes tagjának önérzete emeltessék, és az a magas morális nivó, amelyre okvetlenül szükség van a jövőben, szintén eléressék. Ez különösen áll nézetem szerint a szóbanforgó szakaszra, amellyel foglalkozni kívánok. Azt hiszem nem tévedek, ha kijelentem, hogy százszázalékos igazság nincs a világon, mindent lehet pro és kontra megvitatni, különösen pedig lehet pro és kontra megvitatni akkor, amikor olyan kiváló szaktudású férfiak foglalkoznak ezzel, mint amilyen az ebben a tárgyban felszólalt képviselőtársaim egyrésze. Nem hiszem azonban, hogy ez legyen a végcél, mert a végcél csak a helyes út megtalálása lehet, amely út a kívánt irányba vezet. Azt hiszem nekünk tehát azt kell néznünk, hogy az előnyök vagy a hátrányok predominálnak-e egy kérdésben és azt a megoldást kell választanunk, amely által a szándékolt célt leginkább el tudjuk érni. A leggyakoribb ellenvetés ennél a szakasznál az, hogy nem szükséges ennek a szakasznak fenntartása, mert hiszen most, midőn nem egy császári és királyi hadsereggel állunk szemben, amikor most már a magyar hadsereg és a magyar tisztikar a nemzet lelkéből szakadt, midőn a magyar föld szülte a nemzeti hadsereg minden tagját, nem lehet szükség arra, hpgy a kardhasználat által az ugyanolyan felfogású és érzelmű polgári lakossággal szemben a jogegyenlőséget veszélyeztesse az a jog, amelyet ez a paragrafus biztosítani látszik. , Nem látom be azt, hogy ez a jogegyenlőség sérelme volna, mert hiszen, ha a tiszt polgári ruhában van, tökéletesen ugyanabban az elbírálásban részesül, mint a polgári egyén és semmiféle formában nincs jogosítva fegyverhasználatra, teszem azt, egy stilétes botnak vagy revolvernek, vagy valamiféle más fegyvernek használatára, szórói-szóra ugyanezen megítélés alá esik, mint a polgári egyén. Ha tehát ez a tiszt csak abban az esetben van jogosítva fegyverhasználatra, ha uniformis van rajta, akkor én annak kritériumát látom fennforogni, hogy nem az egyéni momentum az, amely mérvadó ennek a jognak megadásánál, hanem mérvadó az, hogy ez az egyén azáltal hogy a hadsereg uniformisát hordja, a saját becsületén kívül köteles fokozottabb mértékben vigyázni egyszersmind a nemzeti hadseregnek becsületére, annak a szimbólumnak becsületére is, amelyet ő .. hord, és amelyet köteles megvédeni durva támadásokkal szemben. . Nincs külön tiszti becsület. Ez tény, ezt kodifikálni nem lehet. En ellenben Őszintén kijelentem, hogy csak örömmel látom, há az a parasztfiú, aki beöltözik a katonaruhába, jobbnak tartja magát abban a percben, amikor uniformis van ra^ta. En azt is Örömmel konstatálom, ha az a tiszt, aki a nemzeti hadsereg uniformisát viseli, magát jobbnak tartja sajátmaga meggyőződéséből és önérzetéből kiindulva, mint más polgári egyén. Hogy visszatérjek előbb említett okfejtéseimre, a mostani változtatást igen helyesnek tartom szintén abból a szempontból, hogy ezáltal aláhúzzuk azt, hogy egy négyszemközti nézeteltérés alkalmából fegyverét használja, ezzel tulajdonképpen megvan a kritériuma annak, ülése 1929 november 15-én, pénteken. 349 hogy ez a jog nem egyéni momentumból fakad, mert csak akkor élhet f egy verével

% ha más jelenlévőknek szemlélése következtében a nyilvánosság előtt fokozottabb mértékben meghurcoltatik a hadsereg presztízse. Különben is, t. Ház, olyan erős szankciók biztosítják, hogy ebből a kardhasználatból veszélyes . és gyakran előforduló affér nem keletkezhetik, hogy én nem látom be, miért változtassunk ezen a paragrafuson, amikor itt azzal a pszichológiai momentummal is számolnunk kell, hogy egy régen meglevő jog megszüntetésével bizonyos , mértékig a hadsereg tagjainak önérzetét is sérthetjük, ami semmiképpen sera lehet kívánatos a hadsereg morálja szempontjából. De ha jónak láttuk ezt a paragrafust több, mint félszázadon keresztül, amidőn — hogy úgy mondjam — a schwarzgelb tisztek magyarfaló magaviselete következtében ebből tényleges veszély háramolhatott a magyar társadalomra, akkor nem látom be, micsoda nagy veszély fenyegethet ma, amikor a hadsereg és a magyar polgári társadalom összeforrása következtében ez a veszély a minimumra redukálódott. A minimumra redukálódott, de csak a polgári társadalom szempontjából, mert azt hiszem, a t. Ház igazat fog nekem adni abban, hogy vannak bizonyos elemek, amelyek létezését tagadni nem lehet, s amelyek alá lovat nem adhatunk az által, hogy a tisztnek ezt a jogát elvesszük, mert ezek az elemek kihasználnák a tiszteknek ezt a kardhasználati védtelenségét olyan irányban, hogy szisztematikus és szervezett támadás célpontjává tehetnék az egész tisztikart, ami végeredményben a hadsereg lejáratására vezethetne. (Ügy van! a jobboldalon.) Méltóztassék visszaemlékezni azokra az — ha nem is egészen analóg, mindenesetre azonban néldának alkalmas — eseményekre, amelyek a háború előtt Horvátországban lejátszódtak; méltóztassék visszaemlékezni rá, hogy a tiszteknek direkt parancsot kellett adni, hogy csak tömegesen járjanak, annyira szervezett támadás gyújtópontjában állott az egész magyar tisztikar. En azt látom, kötelessége a polgári társadalomnak, hogy önmagából kiindulva, a tisztet és hadsereget a közbecsülés és kiváltságosság magas fokára emelje, hogy ezáltal az egész tisztikar és a hadsereg morálját, szellemét és önbecsülését fokozza, mert csak ilyen hadsereggel fogunk a mostani nehéz viszonyok között eredményeket elérhetni. T. Ház! Egyik t. képviselőtársam felszólalásában úgy aposztrofálta az igen t. honvédelmi miniszter urat, hogy megcsontosodott katona. En azt hiszem, ezt nem kifogásoló célzattal mondotta. En mindenesetre csak üdvözlöm a megcsontosodott katonát s azt kívánom, hogy nées ak a honvédelem legfőbb őre, hanem minden tiszt és minden katona is, mindenki, aki a hadseregnek tagja, százpercentig legyen katona, sőt továbbmenve, azt kívánom, hogy a magyar polgári társadalmat a teljes megértésből kiindulva, — hogy úgy fejezzem ki magamat — bizonyos defenzív militarizmus szelleme lengje át, amelynek következtében nagyon helyesen meglátja azt, hogy a nemzeti hadsereg az egyedüli záloga annak, hogy megvédje hazánk szűkreszabott határait, amelyeken átvillog ellenségeink szuronyerdeje; szeresse ezt a hadsereget, támogassa és fejlessze s legyen abban a meggyőződésben, hogy az egyén és család anyagi jóléte és gyarapodása a hadsereg jóságába vetett biztonság tudatától függ és hogy ez a hadsereg az egyedüli lehetőség arra, hogy az ország