Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-307

£4 Az országgyűlés Mptnselöházának 307. ülése 1929 június 8-án, szombaton. értek az előttem szólott igen t. képviselő úrral (Helyeslés a baloldalon.) az autonómiának és az autonóm gondolatnak védelmében és szeretetében. Az autonóm igazgatást szerény tapasztalaaim alapján feltétlenül jobbnak tartom, mint a centrális igazgatást, mert közelebb simul az élethez és befolyást enged a polgárságnak, de ha vitatkozunk is arról, hogy melyik jobb, szebbnek feltétlenül az autonómia szebb, mert magasabbrendű megoldása a közfeladatok, ha a közönség akaratát befolyni engedjük, viszont az ellenőrzés nemcsak a felettes hatóságtól van függővé téve, nemcsak bürokratikus az ellenőrzés, hanem maga a folyó élet is ellenőrzi állandóan az adminisztráció működését. Örömmel üdvözöltem a belügyminiszter úrnak azt az intézkedését, amelyet különben már sürgettek a Házban, hogy a helyszíni tapasztalatok alánján szerezzen meggyőződést a közigazgatás állapotáról és helyszíni vizsgálatok alapján gyakorolja ellenőrzési és irányító jogát, ami a belügyminiszter úrnak nemcsak joga, hanem fontos kötelessége is. Ezzel az ellenőrzési és irányító tevékenységgel kapcsolatban szeretném felhívni a mélyen t. belügyminiszter úr figyelmét arra, a tapasztalatomra, hogy az autonóm igazgatás keretébe beosztott állami tisztviselők sok esetben nem simulnak hozzá az autonómia szelleméhez, hanem külön testnek érzik és képzelik magukat az autonómia testében, pedig súrlódási területek nélkül is nagy energiát, körültekintést igényel egy-egy feladat végrehajtása. Fontos tehát, hogy ezek a súrlódási területek, amelyek az autonóm igazgatás és egyes az autonómia keretébe beosztott tisztviselők, vagy hivatalok között felmerülhetnek, elimináltassanak. Ez az egyik, amire a miniszter úr figyelmét fel akarom hívni. A másik fontos dolog az, hogy magának az autonómiának választott tisztviselői legyenek gondos kertészei annak a kertnek, amely gondozásukra bízatott. Találkoztam ambiciózus és jóakaratú tisztviselőkkel az autonóm szolgálatban, akik összetévesztették saját hivatásukat az autonómiával, nevezetesen azt gondolták és azon az úton jártak, hogy akkor lesz jó és helyes minden, ha ők vezetik az autonómiát és saját akaratukat igyekeznek minden irányban érvényesíteni, e mellett természetesen sohasem keresték azt, hogy az autonómiának mi az igazi akarata, mi az igazi kívánsága. Hangsúlyozom, hogy ezek többnyire jószándékú és ambiciózus emberek voltak, akikkel szemben egyébként kifogás nem merült fel, de ebben a tekintetben helytelen utakon jártak és járnak. Mert bár igaz, hogy előállhatnak bizonyos károk azáltal, hogy az autonómia talán némelykor hangulat alapján ítél, hiszen néhány száz ember sokszor nem objektív, de ezek a károk többnyire reparálhatok, amennyiben a határozatok jóváhagyást igényelnek és fellebbezhetők, a választásoknál viszont már a kijelölési joggal elejét lehet venni annak, hogy valamely lehetetlen választás ne történhessék. De ezeknél az esetleges károknál sokkal nagyobb az a haszon, amely abból származik, ha beszervezzük az ország lakosságát, a magyar nemzetet az autonóm testületekbe, mert az az autonómia a polgárságnak nemcsak közjogi, hanem társadalmi szervezete is és politikai iskolája, amire minden tekintetben szükség van. Fontos tehát, hogy az autonómia tisztviselői azt a lakosságot, amely felügyeletükre, vagy vezetésükre van bízva, autonóm kötelességük és felelősségük iránt állandóan, minden lehető alkalommal és megfelelő módon kioktassák és figyelmeztessék arra, hogy elsősorban ne jogaikat keressék, mert a jogok arravalók, hogy a kötelességek mikénti gyakorlását lehetővé tegyék, az autonóm igazgatás elsősorban kötelesség és felelősség kérdése, amire az igen t. miniszter úr éppen a közigazgatási reformjavaslat tárgyalása során gyakran rámutatott. A költségvetés általános vitája alkalmával a Ház minden oldaláról szóvátétetett az összeférhetlenség kérdése. Örömmel töltött el, hogy ez a kérdés végre már kinőtt az egyes pártok keretéből és az egyes politikusok specialitásából. Nagy megnyugvással vettem Zsitvay igazságügyminiszter úrnak erre vonatkozó megnyugtató kijelentését. Most néhány szóval a belügyminiszter urat kérem meg arra, hogy hasonló megnyugtató kijelentéssel bocsásson el bennünket: a tisztviselők összeférhetlenségi kérdésénél is. A bűncselekmények megtorlására ott vannak büntetőtörvénykönyyünknek megfelelő paragrafusai. Fegyelmi vétség megtorláarravalóság elbírálására ott van fegyelmi eljárásunk, amely lényegesen javult mind a közérdek, mind a tisztviselői érdek szempontjából a közigazgatási reformjavaslattal, hátra van azonban az összeférhetleiiség kérdésének megoldása. Nevezetesen el tudok képzelni esetet, amikor bűncselekmények, fegyelmi vétségek nélkül is érdekeltség gyanúja vagy érdekeltség látszata forog fenn egy tisztviselővel szemben, vagy legalább is az elfogultság látszata forog fenn. Ez mindenkor nyugtalanságot kelt a közönségben. A nagyközönség, ha nem. is reagál rögtön és ideig-óráig hangulatoknak is van alávetve, végeredményében mégis az igazság helyes medrében jár. A közvélemény nem kívánja, [hogy a tisztviselők félistenek legyenek, tudja azt .bölcsen, hogy a tisztviselők emberi gyarlóság-okkal vannak szaturálva éppen úgy, mint a nemtisztviselő emberek, de rögtön nyugtalan és bizalmát visszavonja akkor, ha azt észre veszi, hogy a tisztviselők ténykedésében vagy magatartásában bárminő illetéktelen befolyás érvényesüli. Ennek a látszatnak elkerülését, vagyis a tisztviselői lelkiismeret szabadságának, függetlenségének intózmétiyes biztosítását óhajtanám törvényhozásilag megvalósítani. Ez, megengedem, igen nehéz feladata a kodifikációnak, de ha felállítunk egy általános elvet, amely szerint egy tisztviselő ne fogadhasson el sem közvetve, sem közvetlenül előnyöket olyanoktól, akikkkel szemben hivatala rendes vitelének keretében ellenőrzésre, ítélkezésre, eljárásra akár állandóan, akár esetenként hivatva lehet, ebbe már sok minden belefér és nagyon megnyugodnék, ha _ ezt legalább törvényhozásilag- kimondanék. (Ügy van' a jobboldalon.) Természetesen minél magasabb állást tölt be valaki és a közhatalomnak minél nagyobb részét gyakorolja, annál szigorúbb összef éirh étlen sóget kívánok számára statuálni. Ellentétben a büntető és a fegyelmi eljárással, ezt a kérdést természetesen juryszerűleg, független jury által óhajtanám megoldani. Nem véletlen, hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban mutatok most már ismételten arra, hogy rendezést kíván a tisztviselőknek hivatali munkája keretébe vágó,, de kiszállással egybekötött ténykedésének díjazása. Itt ma az a helyzet, hogy a napidíjak rendezése folytán órákra, munkaórákra vannak a napidíjak megállapítva, a tisztviselőknek tehát, akiknek általában bizonyos hasznuk, anyagi előnyük származik a kiszállás teljesítéséből, az az érdekük, hogy minél gyakrabban történjenek és minél hosszabb időt vegyenek igénybe ezek a kiszál-