Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-306

16 Az országgyűlés képviselőházánál fellépő miniszterekkel kell versengenie akkor, amikor az össztárcáknál pénzügyi vonatkozásban megállapítják a dotációt. Viszont a honvédelmi minszter úrnak megvan az az erőssége, hogy az egész parlament osztatlanul mögötte áll abban a tekintetben, — az egész Képviselőház és úgy hiszem, az egész Felsőház is egészen bizonyosan osztatlanul mögötte áll — hogy mindaz, ami honvédségünk fejlesztésére fordíttatik, nem kidobott pénz, hanem hasznos befektetés a béke fenntartása, a háború elkerülése érdekében. (Taps.) Szemrehnyást teszek, hogy a miniszter úr nem tiltakozott kellő eréllyel a háború anyagi károsultjai érdekében, hogy a honvédelmi miniszter úr nem csinált kabinetkérdést a hadikölcsönkárosultak kérdéséből és nem szállt szembe, honvédelmi szempontból azzal a pénzügyminiszteri felfogással, amely a hadikölcsönkárosultakat — amint tudjuk — várakozásra intette, késztette és az átmeneti időt pedig egy kariatív megoldási módozattal próbálja áthidalni. Szemrehányást teszek, hogy a miniszter úr úrnak abban a tekintetben is. hogy az úgynevezett rokkantellátási adó kérdését honvédelmi szempontból nem figyeli állandóan kellő erélylyel, mert hiszen a rokkantellátásiadóról bebizonyult, hogy az nem elégséges azon célra, amelyre az megszavaztatott, de különösen nem elégséges arra a kettős célra, amelyre megszavaztatott, tudniillik részben a rokkantellátás célj aira, részben a vitézségiérem pótdíjak számára szavaztatott meg. Mivel kevésnek bizonyult a rokkantellátásra a rokkantellátásiadó, következésképpen a vitézségiérem pótdíjak kérdése is megoldatlanul van és évről-évre a vitáknak állandó anyaga. Politikai pártkülönbség nélkül állandó követelmény és mégis nem látunk semmiféle elhatározó lépést ezen a téren. Teljesen balga felfogás volna azt hinni, hogy az a vitézségi érempótdíj csak olyasvalami, hogy valaki 1—2 pengőt, néhány pengőt kap minden hónap elsején az érme után. Ha ez — ahogyan egyesek mondják — csak anyagi jelentőségű kiegészítése volna egyéb járandóságoknak, nem is foglalkoznék vele. Ellenben ennek óriási erkölcsi jelentősége van s még nagyobb honvédelmi jelentősége. En emlékszem a régi időkre, amikor magam is aktív katonatiszt voltam; akinek a boszniai okkupációból arany vagy ezüst vitézségi érme volt és elsején azt a néhány koronát felvette, nem az összeg nagysága tette, hanem a büszkeség és az önérzet, hogy az az ember egy fejjel mindig magasabbnak érezte magát minálunk, akik ő vele szemben hadviseltséggel nem dicsekedhettünk. Ugyanez a jelentősége megvan a világháború után is a vitézségi éremnek és az ahhoz fűződő pótdíjnak. Ennek a kérdésnek nem szabad elintézetlenül hevernie. Elkeseredett levelek tömege van egészen biztosan más képviselőtársaim kezében is. A honvédelmi miniszter urat kérve-kérem, méltóztassék a vitézségi érempótdíjak tekintetében kedvező megoldással jönni \

r nem megváltással, mint ahogy a rokkantellátási adónál azt tervezték, hanem a megváltás teljes kizárásával, egyedül és kizárólag a havonta való kézhezfizetés megoldási módjával. Tisztelt Képviselőház! Â hősök emlékünnepélyén, amelyen mindannyian lelkesülten vettünk részt, amely kitörölhetetlen emlék minden jelenlevő számára és amely nagy összefogó erő, nemzeti kapocs volt minden jelenlevő között, felvonultak előttünk a Budapesten állomásozó csapatok. En megfigyeléseimből egy ked3Ö6. ülése 1929 június 7-én, pénteken, vezőtlen megfigyelést teszek most szóvá az igen tisztelt miniszter úr előtt. Nekem feltűnt, hogy századostól lefelé, akiket láttam, azokon alig láttam már Károly csapatkeresztet vagy hadikitüntetéseket, ami azt jelenti, hogy múlván az idő, a fiatal generáció, tehát az alantas tisztek között már a századparancsnok egyrésze is haditapasztalatokkal nem rendelkező, egészen fiatal tiszt. Semmi kifogásunk nem lehet ez ellen, ez a dolgok természetes rendje, múlik az idő, nőnek fel a nemzedékek. Ámde ezzel kapcsolatban én is csatlakozom Láng Boldizsár tisztelt képviselőtársamnak ahhoz a megállapításaihoz, amelyeket a tisztek elnyugdíjazására vonatkozólag mondott. En is túlkorainak tartom az elnyugdíjázást, amennyiben azt látom, hogy a háborús szolgálati évek beszámítása- folytán egészen ép, egészséges, 48—49—50 éves tisztek gazdag haditapasztalatokkal rendelkező kiváló tisztek elnyugdíjaztatnak, tisztán azért, mert rájuk sor került abban a tekintetben, hogy távozniuk kell. Ezeknek a tiszteknek haditapasztalataira még nagyobb súlyt kell fektetni, (Ügy van!) mint amazoknak az öregebbeknek tapasztalataikra, akik 1920-ban vagy 1921-ben távoztak el a tényleges állományból. Akik ma tábornokok, azok a háború alatt többnyire századosok voltak és a legelső vonalban, a legnagyobb tűzben nyerték el a tűzkeresztséget. Ezeknek a mostani tábornokoknak korai elnyugdíj ázás a tehát jelenti egyben azt is, hogy azokat kergetem nyugállományba és küldöm tétlenségbe, akik a háború idején éppen a századosi rangfokozatban voltak és akiknek így a leggazdagabbb csapatvezetési tapasztalataik vannak. Kérve kérem a honvédelmi miniszter urat, méltóztassék teljesen elejteni az eddigi rendszert, a kötelező elnyugdíj ázás rendszerét; méltóztassék keresni és találni utat-módot arra, hogyha nem is mindegyiket, de legalább a legkiválóbb, haditapasztalatokban gazdag, kiválóan alkalmazható, jó egészségben erőben, teljes testi és szellemi frisseségben levő idősebb tiszteket — idősebbek alatt sajnos, csak 48—49—50 éveseket érthetünk — ne nvu^díjazzák idő előtt, hanem tartsák vissza őket már gazdag haditapasztalatait alapján is, a honvédség belértékének növelésére. A nyugdíjasokkal kapcsolatban . teszem szóvá én is azt, amit Láng Boldizsár t. képviselőtársam szóvá tett: a nyugdíjas katonatisztek sérelmét. Helyes is, szép is, hogy mi, akik katonatisztek voltunk, ma is annyira egynek érezzük magunkat régi bajtársainkkal, hogy itt minden egyes alkalommal szót emelünk érdekükben. De ez nem szabad, hogy úgy álljon az igen tisztelt honvédelmi miniszter úr előtt, hogy a régi bajtárs régi bajtársai iránti kötelességét teljesíti, amikor ezt tolmácsolja. Nem! Sokkal nagyobb, sokkal jelentősebb kérdésről van szó. Olyan vastag hálátlanság érdemes szolgálatok után, a háború után a mai nyugdíjasok sorsa, hogy erkölcsi szempontból sem tarthatja fenn az állam, amely természetszerűen erkölcsi alapon kell, hogy állj ön. A nyugdíjas katonatiszteknek éppúgy, mint a nyugdíjas közalkalmazottaknak miniszterelnöki ajkakról kilátásba helyeztetett az, hogy a régi és új nyugdíjasok közötti különbséget ki fogják küszöbölni. A kormány be is váltotta ígéretét annyiban, hogy a korra nézve hatvanöt évnél idősebb nyugdíjasoknál ezt mán ezelőtt két évvel, 1927 július elsejétől kezdődőleg életbe léptette. Ámde ugyanakkor beígétrék és a székesfővárosi választásokon mindannyian ezzel léptünk a szavazók elé, hogy további folytatása kö-