Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-309

158 Az országgyűlés képviselőházának azonnal is hasznosítani tudnáik azt, amit ta­nultak. Szólni kívánok még a tanítók helyzetéről is. Nem látom egészségesnek, hogy a tanítók pár évi gyakorlat után a város felé törekednek, de megértem, mert kint a tanyán vagy a kis falu­ban nehéz nekik az élet, különösen akkor, ha több gyermekkel vannak megáldva és ezek isko­láztatásáról kell gondoskodni. Azért nagyon he­lyesnek és üdvösnek tartanám elsősorban azt, hogy a városok tanerőit ne a kedveltebbek kö­zül, hanem az egyforma rátermettségüek közül azon az alapon válogassák ki, hogy kinek van több gyermeke. De azonfelül is teljesítse a mi­niszter úr a tanítóknak azt a hő kérelmét és óhajtását, hogy akik kint kénytelenek maradni, azoknak gyermekei számára a városokban in­ter nátusofoat, úgynevezett tanítóháziakat építse­nek és azokban állandó felügyelet mellett gyűjt­sék össze a tanítók gyermekeit. Ilyen internátu­sok létesítése esetén könnyű lélekkel bebocsát­hatja a tanító gyermekeit a városi iskolába, ő pedig nyugodt lelkiismerettel teljesítheti köte­lességét a perifériákon. Több dolgot nem akarnék felhozni, de legyen szabad még az igen t. miniszter úr figyelmébe ajánlani a polgári iskolák ügyét is. Amint mél­tóztatott mondani az igen t. miniszter úrnak előbbi nagy beszédében, ezek az iskolák jófor­mán kapacitáció útján jöttek létre. Az egyik sikerült, a másik nem sikerült. Most a nem sike­rülteket megszüntetik, míg a sikerültek a jövő­ben is fennmaradnak. En is tudok olyan iskolá­ról, amely megvan, amely még sincs meg. Meg­van a község lakosságában a hajlandóság anyagi erejéhez mérten, csak az igen t. minisz­ter úr segélyét várják, hogy megalapozhassák, örökössé tehessék az iskola épületét, de a mai gazdasági viszonyok között nehezen jutnak eh­hez hozzá. Méltóztassék megbocsátani, hogy ezúttal szokásom ellenére hazabeszélek. A téti iskoláról van szó, amely immár fennáll, azonban két osz­tálya két külön, távollevő épületben van elhe­lyezve és hogyha elhatározzák további fenntar­tását, — már pedig el kell határozni, mert nem néptelen — harmadik távoleső épületben kell el­helyezni a harmadik osztályt, ami majdnem le­hetetlen. Itt méltóztassék valamiképpen a hóna alá nyúlni annak a népnek, amely a maga ré­széről is hajlandó minden percben erejéhez mért áldozatot hozni, hogy immár régi vágya meg­valósulhasson, hogy polgári iskolája felépüljön. A polgári iskolát nemcsak abból a szempont­ból nézem, mint az igen t. miniszter úr mon­dotta, hogy ez a falusi intelligenciának, de a középosztálynak anyáit fogja nevelni, én ezt kisgazdaképző iskolának is tekintem. Amint be­szédem elején is mondottam, ma már nem elég az a tudás, amit a gyermek a hatodik elemi osz­tály elvégzésével megszerezhet, de az sem kívá­natos, hogy annak a jómódú kisgazdának fia városi gimnáziumba vagy városi reáliskolába menjen, mert hiába, ha a szülőjének az is a terve vele, hogyha a műveltséget megszerezte, akikor visszatér az eke szarvához, többször csa­lódás éri a szülőt, inert a gyermek elurasodik, és inkább megy díjnoknak, s rossz fizetésének pótlására elkölti az ősi vagyont. (Ügy van! ügy van!) Jobb tehát, ha a faluban vagy a falu köze­lében, a járás székhelyén tudjuk megadni a módot neki arra, hogy kiképezhesse magát, hogy tudása az átlagembernél valamivel több legyen, hogy ne mondhasa neki minden pantal­lós ember azt, hogy: bugris paraszt, mert saj­309. ülése 1929 június 11-én, hedden. nos, gyakran még ma is így szokták megítélni. (Barabás Samu: Az intelligens ember nem!) T. Ház! Itt van a szarvasi iskola. Kívána­tos, hogy ilyen iskola a Dunántúlon is épüljön, hogy megadja a módot a kisgazdatársadalom­nak arra, hogy megszerezhesse az érettségivel egyenlő bizonyítványt a nélkül, hogy ősei fog­lalkozását abba kellene hagynia. Ennek pedig előfeltétele a polgári iskolának, vagy más ha­sonló iskola négy osztályának elvégzése. Na­gyon üdvös és nagyon kívánatos, hogy ilyen iskola legyen, amelyben az érettségi bizonyít­vánnyal egyerangú bizonyítványt szerezhet magának minél több kisgazda. Hiszen már a legfőbb fórumon, a törvényhozásban is itt va­gyunk a vármegyék székhelyén és egyebütt is már régen hozzájutott a maga jogához, a maga jussához a kisgazdatársadalom. Tegye tehát le­hetővé az igen t. kormány és az igen t. kultusz­miniszter úr, hogy a kisgazdatársadalom úgy iskoláztathassa magát, hogy meg tudjon fe­lelni a maga történelmi hivatásának is. (He­lyeslés jobbfelöl.) T. Ház! Csak ennyit óhajtottam előterjesz­teni. Azt talán mondanom sem kell, hogy mivel én a kormányzat iránt, de különösen az igen t. miniszter úr iránt nemzetépítő munkájától ve­zéreltetve megkülönböztetett bizalommal visel­tetem, költségvetését általánosságban a részle­tes tárgyalás alapjául elfogadom. (Elénk he­lyeslés és éljenzés a jobboldalon és a középen.) Elnök: Szólásra következik? Szabó Zoltán jegyző: Malasits Géza! Malasits Géza: T. Képviselőház! Az igen t. miniszter úr előbbi nagy beszédében — Kéthly t. képviselőtársam szavaira felelve — szüksé­gesnek tartotta azt mondani, hogy ő olyan han­got ütött meg, amely fáj a nemzet lelkének. Mi­után én is azok közé tartozom, akik a nemzet lelkét, már annak a nemzetnek lelkét, melyet az igen t. miniszter úr képvisel, megsértettem, szükségesnek tartom kijelenteni, hogy nagyon gyakran előfordul az, nemcsak Magyarorszá­gon, hanem mindenütt a világon, ahol szociál­demokraták bentülnek a képviselőházban, hogy azok a nemzet lelkét megsértik. Nem kisebb em­berrel, mint Anglia jelenlegi miniszterelnökével történt meg, hogy 1914-ben szembekerült a nem­zet lelkével, amikor Angliában a kormány a háborús kölcsönöket tárgyalta. Ramsay Mac­Donald élesen ellene volt a háborúnak, a hábo­rús kölcsönöknek s ennek az állásfoglalásának a következménye az lett, hogy az angol közélet­ből távoznia kellett. 1922-ig, tehát nyolc évig tá­vol kellett magát tartania az angol közélettől, mert a gyűlölet lángjai lobogtak előtte és mel­lette. Még 1920-ban is, amikor alkalmam volt vele Londonban beszélni, azt mondotta: még mindig a gyűlölet középpontjában állok. íme egy férfiú, aki 1914-ben szembekerült a nemzet lelkével és felfogásával, 1929-ben tizenöt év múlva Anglia miniszterelnöke. Megváltoztak az idők és tehát a nézetek is a tekintetben, hogy mi fáj ma és mi fáj holnap a nemzetnek. A nemzetnek, már annak a nemzetnek, ame­lyet önök közkeletű módon nemzetnek neveznek, amelybe mi az urak felfogása szerint nem tar­tozunk... (Pintér László: Senki sem mondta! — Petrovácz Gyula: Soha sem állította senki! — Zaj.) Tessék reám bízni! Nagyon jól tudom, hogy Budapesten nem nagyon állítják az urak, de annál inkább a vidéken. (Pintér László: Hol?) Ha az időm megengedné, bátor volnék adatok­kal illusztrálni, hogy mennyire kiközösítenek bennünket egyes felszólalások miatt a nemzet közösségéből. Mi unos-untalan hangoztatjuk,

Next

/
Thumbnails
Contents