Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-308

140 * Az országgyűlés képviselőházának mint a középiskolai tanároknak is, hogy pl. az elemi iskolai tanítók legalább megismerhessék egyelőre, ha többet nem, Csonka-Magyarországot tényleges utazás alapján. Én eddig azt tapasztaltam, hiszen többször volt alkalmam, az egyházmegye is felkért iskolalátogatásokra, hogy bizony a Dunántúlon igen sok tanító van, aki az Alföldet még soha sem látta és Alföldön nagyon sok tanító van, aki még a Balatont nem ismeri, úgyhogy képtelenség az, hogy a mi tanítóink látköre csak annyi, amennyit a toronyból a falu határában meg lehet látni. Így várjuk azt ettől a tanítótól, hogy ő legyen a falu vezetője, legyen tekintélye? (Ügy van! Ügy van!) Ha tehát tovább nem is tudnánk menni, de szükséges, hogy legalább mód adassék minden tanítónak arra, hogy esetleg vármegyénként szervezett tanulmányi kirándulásokon vegyenek részt, amelyeknek költségeihez az állam is hozzájárulna, hogy megismerjék az országot, mert hiszen ez a mai besavanyodott állapottal szemben, amelyet a kis falu jelent, szellemi felfrissülést, ismeretekben való gyarapodást és a köz hasznát is eredményezné. (Ügy van! Ügy van!) Nem akarom ezt még jobban alátámasztani, hiszen annyira világos, de azt hiszem, nem veszi rossz néven a mélyen t. miniszter úr, ha reá hivatkozom,aki németországi útjáról az egyetemek specializálását, mint egy új ideát hozta magával. Ha tehát egy utazásnak ez az eredménye a miniszter úrnál, akinek széles látóköre közismert, mennyire nagyobb, gerjesztőbb hatása volna annak, ha ezeknek az egyszerű kisembereknek is megadatnék a mód, hogy lássanak valamit. A középiskolai tanároknál természetesen szélesebb körben szeretüém, ha külföldi tanulmányutakat tennének lehetővé, nem azért magáért, amint ma szokták mondani, hogy elmenjenek ezt és azt tanulmányozni, hanem azért, hogy lássák a világot, mert minél szélesebb a látókörük, annál több az, amit produkálni tudnak. Az elemi iskolákkal kapcsolatban kell szólanom a tanfelügyelet kérdéséről is. A tanfelügyelet kérdése, azt hiszem, a legkevésbbé van megoldva eddig a mi közoktatásügyünkben, mert — amint a költségvetés is kimutatja — körülbelül 18.300— 18.500 tanítónk van, tehát körülbelül ennyi osztály, 439 polgári iskola, nagyon kevés kisdedóvoda és szakiskola, 118 tanfelügyelő és helyettes tanfelügyelő látja el ezek es len őrzését, holott éppen az indokolás állapítja meg a középiskolákkal is kapcsolatban, hogy ez az ellenőrzés inkább didaktikai és metodikai tekintetből fontos, hiszen itt éppen a szakszerűségnek kell előtérbe lépnie. Elsősorban az alsófokű iskoláknál, az elemi iskoláknál, a polgári és szakiskoláknál nem látom biztosítva ennek a didaktikai és metodikai ellenőrzésnek lehetőségét, mert a tanfelügyelői karnak nagy részé — tisztelet a kivételnek — elsősorban is nem ért ezekhez a kérdésekhez, mert hiszen jogászemberek kerültek oda, másodsorban ha ért is hozzá, fizikai lehetetlenség áll fenn, amikor 20.000 tantermet, tehát osztályt kell vizsgálnia 118 embernek, mert ennyiből áll a segédtanfelügyelői és tanfelügyelői kar. Kiszámítottam, hogy egyre évenként körülbelül 200 osztály meglátogatása jut. Engedelmet kérek, így komoly munkát végezni igazán nem lehet, amint hogy látom is a gyakorlatból, hogy künn az iskolákban leirtöbbnyire arra szorítkozik ez a tanfelügyelői látogatás, hogy megállapítják, van-e gyászlobogója, van-e nemzeti színű zászlója az iskolának, és ha nincsen, ezt sérelmezik és jegyzőkönyvbe veszik, olvastatnak, számoltatnak egykét gyermeket és ezzel a látogatás el van intézve a nélkül, hogy igazán komoly ellenőrzés és az eredmény tényleges megbírálása lehetséges volna. 3Ô8. ülése 1929 június 10-én, hétfőn. Engedelmet kérek, ha a tanító azt látja, hogy aki ellenőrzi, az nem ért hozzá, akkor nincs mit tartania tőle. Szerintem tehát szükséges volna, hogy a népiskolák ellenőrzése érdekében a tanfelügyelői kar létszáma szaporíttassék, minél több szakképzett ember kerüljön oda, akik tényleg didaktikailag és metodikailag is tudnak ellenőrzést végezni és ezenkívül még inkább szükséges volna, hogy a polgári iskolák szakszerű felügyelete mielőbb megoldassék. Erre a célra a költségvetés felvesz 10.000 pengőt, viszont, azt hiszem, a miniszter úr is nagyon jól tudja, hogy 439 iskolát 10.000 pengőből aligha lehet ellenőriztetni, mert egy iskolára 22 pengő jut. Nem tudom, hogy ebből mennyi napidíj, útiköltség jut annak a részére, aki ki lesz küldve, azt sem tudom, hogy mennyi időt kell künn töltenie, de azt tudom, hogy ilyen körülmények között komoly ellenőrzés nem lehetséges és így ez nem olyan ellenőrzés, amelyet így érdemes volna fenntartani. Azáltal, hogy ezt az ellenőrzést jobbá tennők, mindenesetre a munkateljesítést is erősebbé tehetnők, mert azt el kell ismernünk, hogy falusi népünk nagyon is akarna és nagyon is szeretne tanulni, különösen gazdasági kérdésekben és gazdasági tudásban. Legutóbb velem esett meg egyik községemben, amikor beszámolón voltam, a következő. Elmondom azért, mert érdekes. (Halljuk! Halljuk !) Az egyik kisember, akinek három hold földje volt, azzal a kérdéssel jött hozzám, hogy kérem, a gazdasági szakoktatás terén lesz-e már valami, mert hisz ő alig várja % Én adnék egy ideát, mondotta, ha meg tudnák valósítani a képviselő urak. Annyi baj van ezzel a levente-intézménnyel itt a falun ! Én azt szeretném, hogy tessék besorozni a leventéket úgy, mint a katonákat, közgazdasági és mezőgazdasági szakoktatásra s tessék azokat csoportokban beosztani az állami birtokokra. Ott azok kapnak ellátást s az ellátásért dolgoznak az alatt az egy éven át, amíg ott vannak. Ott elméleti és mindenféle kiképzést kapnak. Megoldjuk — mondotta továbbá — a fegyelmezés kérdését, a szakoktatás kérdését; ez meg van már mind oldva. Az ellátás a termésből megy, az ingyen dolog fejében. Csak azért hozom ezt fel, t. Ház, hogy méltóztassék látni, mennyire akarnak tanulni az emberek s mennyire várják azt, hogy megvalósuljon Ennek következtében ennél a kérdésnél arra kérem a miniszter urat, hogyha nálunk a racionalizálás megtörténik — már úgy, ahogy — az iparban és kereskedelemben, méltóztassék ezt a közoktatásügyben is megcsinálni. Racionalizáljunk annyiban, hogy tényleg egy kézben menjen végbe a közoktatás, tekintet nélkül arra, hogy az gazdasági szakoktatás-e, ipari vagy milyen oktatás-e, mert csak úgy lehet eredményes munkát végezni. Ma ugyanis a helyzet az, hogy van külön mezőgazdasági tanfolyamunk, amelyről a miniszter úr nem tud. A miniszter úr megrendeztette a népművelődési előadásokat. Hogy ott mit adnak elő, arról nem tud a másik miniszter. Vagy mert ugyanazt adják elő, vagy meri azt hiszi mindenki, hogy a másik előadta már, azt nem tanítják. Mégis egységes irányítást kellene adni ebben a tekintetben s ahogy ez a racionalizálás bevált az iparban és a mezőgazdaságnál» bizonyára beválik a közoktatásügynél is. A középiskolákról szándékozom még pár szót mondani. A középiskoláknál — értem természetesen a gimnáziumokat, reálgimnáziumokat, reáliskolákat és a leányiskolákat — a közvélemény nyomása alatt éppen a miniszter úr egy reformot léptetett életbe, amelynek a célja az volt, hogy ezeket az iskolákat bizonyos fokig közelebb hozzák a gyakorlati élethez. Örömmel állapítom