Képviselőházi napló, 1927. XXII. kötet • 1929. június 07. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-308

122 Az országgyűlés hépviselöházánah a nemzet érdekeiben tett szolgálataival ezt az áldozatot jobban, mint más célok és más esz* közclkl, amelyek talán fokozottabb mértékben érzik az állam és a társadalom áldozatkészségét. T. Ház! A politikai jósolgatás nagyon hálátlan mesterség mégis ki kell jelentenem hpgy minden fillér, amit ennek a művészi kultúrának oltárára áldozunk, egy-egy hasábot gyújt meg azon a máglyán, amely hirdeti ennek a népnek ezeréves alkotó erejét és legyőzhetetlenségét, s növeli a mardosó lelkiismeretet azok kebelében, aíkik bennünket sírba taszítottak, és legelsősorban emeli nemzeti öntudatunkat, hogy annak segítségével igyekezzünk szétrepeszteni azt a gyűrűt, amelyet a műveltebb és nemesebb lelkű nemzetek iránt érzett gyűlölet kovácsolt össze ellenünk. T. Ház! Így fogya fel a művészi kultúra kérdésiét, egy csepp víznek kell tekintenem ezt a klöltségvetési emelkedést, amely a kiszáradt torokkal lihegve és zihálva küzdő magyar művészetnek jut. Én tisztában vagyok vele, hogy tengődő és csenevész dolgokat mesterséges úton állami eszközökkel é;pségben tartani nem lehet. Egy gazdag állam megengedheti magának azt a luxust, hogy kétes sikerrel kecsegtető törekvéseket támogasson, de a magyar állaimnak mai helyzetében esaJki biztosra szabad mennie, viszont az életképes dolgokat meg kell tartania. (Igaz! Ügy van! — Elénk helyeslés a jobboldalon és közéven.) Ha azonban van a nemzeti életnek erőtől duzzadó része, úgy kétségkívül a magyar művészet az, és óriási volna a felelőssége az igen t. miniszter úrnak, de a törvényhozásnak is, ha erejének és megértésének hijján múlnék az, hogy ez a művészet megkapja azt, amire szüksége van. hogy itthon szebibé, gazdagabbá, mélyebbé, boldogabbá teere az életet, odtafotünn pedig tehetségének erejével hirdesse a magyar igazságot. (Ügy van! Úgy van!) T. Ház! En tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a kétkedők, a cinikusok, a művészet jelentőségét semmibe sem vevők mosolyogni fognak ezeken a szavakon. Tisztában vagyok ezzel és még sem hajtom meg a fejemet. En ezeket a kétkedőket^ cinikusokat adatokkal szeretném meggyőzni állításaim igazságai felől. Nincs senki, aki kétségbe vonhatná ennek a magyar művészetnek óriási diadalát és hódító erejét, ha közelebbről szemügyre vesszük a külföldi képzőművészeti kiállításokon elért óriási sikereket, ahol a magyar képzőművészt eredményei előtt ámulva kapta le kalapját a legelfogultabb külföldi szemlélő is. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon és a közéven.) A magyar ecset és a magyar véső felhívja a figyelmet erre a romlásba taszított népre, és bátran hirdeti a magyar igazság erejét. (Ügy van! Ügy van!)'Nem kell neki diplomáciai segítség és az igazság hirdetésében nem kell tekintettel lennie olyan szempontokra, amelyek lakatot tesznek a katona, a diplomata és a politikus szájára. Mégis, mit látunk idebenn? Kétségbeesett erőlködést a kultuszkormány részéről, amely esztendőről-esztendőre külön kicsikart kisebb összegekkel igyekszik injekciót adni ennek a magyar művészetnek. Legyünk tisztába vele, uraim, hogy az a költségvetési támogatás, amelyet ebben a füzetben a magyar művészetnek juttatunk, nem méltó azokhoz az eredményekhez, amelyeket a magyar művészet eddig felmutatott. Ismétlem, nem tudnék ezekben a kérdésekben Koppány lenni, — voltam mátor kifejteni, hogy, miért — 308. ülése 1929 június 10-én, hétfőn. tenni azonban mégis kell valamit, meg kell. legalább tenni azt, hogy a társadalom figyelmét hívjuk fel e kérdések fontosságára, azét a társadalomét, amely letöröttsége és lerongyoltsága miatt, sajnos, nem tud olyan mértékben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, mint a múltban, és nem tud erre a célra olyan mértékben áldozni, mint a múltban tette. Az állam e téren teljesítendő kötelességének a legelejét a művészi nevelés kérdésében jelölöm meg. Művészeti tárgyakat senkire ráerőszakolni nem lehet, aminthogy egy cipőt, vagy egy kalapot sem lehet valakire ráerőszakolni, noha ezek közszükségleti cikkek. A művészetet meg kell szerettetni, meg kell becsülni tudni, sőt mi több: nélkülözhetetlenné kell tenni. Az útbaigazítás, ráeszmélés az iskolában kezdődik és folytatódik az életben olyan szerencsével, amilyen szerencsés a start, az elindítás volt. Félek tőle, igen t. miniszter úr, hogyha az általános művelődés tekintetében nem tudunk eljutni oda, hogy éppen úgy megkívánjuk a festő, a szobrász, az iparművész munkáját, mint ahogy ma megkívánjuk az orvosét, a tanárét, az ügyvédét,; végeredményben semmit sem tettünk, hogy segítséget nyújtsunk kultúránknak, hogy az eljövendő nagy küzdelemben helyt is tudjon állni. Ebben az esetben, szerény véleményem szerint, az élet maga fogja átformálni a művészetet a maga hétköznapi, nem túlságosan artisztikus ábrázatára. Ennél a pontnál néhány szót kell mondanom a művészeti áramlatokról, irányzatokról. Jól tudom, hogy a művészeti áramlatokat irányítani, befolyásolni nem lehet, legkevésbbé lehet pedig állami eszközökkel. Művészeti áramlatok, amelyek egy nép lelkéből fakadnak, egy nép lelkéhez és gondolatvilágához közelállanak, évszázadokon át nem veszítenek erejükből és frisseségükből. Azok a művészeti áramlatok, amelyek merész újítások, amelyek elszakadtak egy nép lelkétől, földjétől, korán eltűnnek abban a sírban, amely temetője minden forradalmi újításnak, bármely művészeti téren. Ismétlem, tudom jól, hogy művészeti áramlatokat állami eszközökkel nem lehet naggyá tenni, azonban elősegíteni, erkölcsileg és anyagilag naggyá tenni lehet azokat az irányzatokat, amelyek közelállanak egy nép lelkéhez, (Ügy van! Ügy van jobbfelől.). amelyek csak azért nem tudnak naggyá lenni, mert nem érzik az állam és a társadalom biztos támogatását. (Ügy van! jobbfelől.) Szerény véleményem szerint a magyar művészetnek meg kell maradnia a nemzeti eszme és a történelmi hagyományok alapján (Taps jobbfelöl.) és olyan irányban kell dolgoznia, mely megőrzi azokat a nemes hagyományokat, amelyekről mindig híres volt a magyar művészet. (Ügy van! jobbfelől.) Ez az irány szerény véleményem szerint csak a konzervatív irány lehet, (Ügy van! jobbfelől.) mert ez gyökerezik a magyar földben és ez gyökerezik a magyar lelkek legmélyén. Az aművészeti áramlat, amelyet a télen itt bemutatott francia képzőművészeti kiállítás demonstrált előttünk és amely elkeresztelte magát a francia képzőművészet avant gardejának, bármiféle erkölcsi vagy anyagi támogatást nyújtanánk is neki, korán megtalálja a maga sírját, mert elszakadt mindattól, amit egy nép kincsként őriz lelke legmélyén. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Ennél a pontnál egy pillanatra meg kell állanom és erről a helyről kell köszönetet mondanom azoknak a művészeinknek, akik az idei tél folyamán Nürnberg városában szereztek dicsőséget a magyar névnek, akik Dürer váró-